Ezek a durván összerót és teherbíró faszerkezetek eredetileg terjedelmesebb rakományok tartgoncás mozgatására, szállítására szolgálnak, ám e kész alkotmányokból több-kevesebb átalakító munkával különféle bútordarabok is készíthetők.

Nem árt azonban tudni, hogy különféle célra készült raklapok szerezhetők be amelyek egyedi jellegzetességűek, ám a faanyaguk kivétel nélkül gyalulatlan fenyő illetve nyárfa. Szerkezeti felépítésük szerint gyártanak csúszótalpas-, megfordítható-, sík- és tömör fedlapú-, tuskós és egyutas raklapokat. Magasságuk kb. 130 mm és többnyire 80x120 cm a fedlapjuk nagysága. Különböző a fedlapok deszkáinak a kiosztása és azok egymástól való távolsága sem egyforma. Viszonylag olcsók, de inkább csak az új, egyutas kivitelűek használhatók különféle egyszerűbb bútordarabok készítésére, mert ezek elég sok faanyagot tartalmaznak. Hogy melyik raklap típus megfelelő egy adott célra, azt a bútor jellege alapján célszerű megválasztani. Dohányzóasztalhoz pl. a tömör fedlaposak, vagy a csúszó talpas változatok is megfelelnek, de ezekből akár különféle kerti bútorok is készíthetők.

A raklapok felületét azonban elég sok munkával lehet a célnak megfelelő simaságúra munkálni. Ehhez jó egy szalagcsiszsológép, különféle szemcsézetű szalaggal, vagy fúrógépbe fogott körcsiszolótárcsa, bár ezzel elég nehéz egyenletesen sima felületet kialakítani. A csiszolás előtt a kötőelemeket a felület alá kell ütni, nehogy beleakadjon a csiszolóanyagba. A szemcsenagyság első megközelítésben 90-100-as, majd 150-es, végül 180-200-as legyen. Mindig szálirányba kell csiszolni, és fokozatosan lehet csak sima felületet elérni. Ám a nem szétbontott raklapok belső oldalait csak delta csiszolóval vagy kézzel és elég körülményesen lehet elvégezni. Ez elkerülhető, ha a raklap elemeire bontva kerül lecsiszolásra. Ehhez jól jön a szeghúzós kalapács, de csak óvatosan kezelve és az elemek szétfeszítéséhez a szerszám alá szükséges egy alátétlap is, hogy e műveletek közben ne nyomódjon be a faanyag. Ha a konstrukció megvalósításához a fedlapok darabolása is szükséges, akkor azt géppel érdemes elvégezni és ezzel esetenként a felületek csiszolása is könnyebbé válhat.

A már lecsiszolt felületű darabokat portalanításuk után a későbbi bevonathoz igazodóan kell  pórus tömíteni. Lakkozáshoz a félolajos beeresztés és utána finom csiszolás szükséges, míg a lazúrozáshoz elég a színtelen lazúros átvonás is. Ez történhet lakkozó hengerrel, vagy ecsetelve. A felesleges anyagot mindig le kell törölni, vagy eldolgozni az egyenletes bevonat kialakítása érdekében. Bár zománcfestékes bevonatot már ritkán szokás használni ilyen munkadarabokra, ha mégis ez a cél, akkor nem mellőzhető az alapozó-, közbenső- majd a végső zománcfesték alkalmazása.

A különféle, már mértre szabott alkatrészeket csak ezt követően célszerű végső formájukra összeerősíteni. Szegek helyett azonban jobb a süllyesztett fejű facsavarokat használni, mégpedig a fejek számára készített és süllyesztékes furatokba hajtva. A csavarok lehetőleg korrózióálló bevonatúak legyenek, különösen, ha a darab külső térbe kerül az elkészülte után. A csavarok hossza pedig az összeerősítendő anyagnak a 2/3-ával legyen azonos. A szilárdság érdekében a lapolt összeeresztésekhez ragasztó használata is javasolt, de ez csak előcsiszolt felületeknél ad kellő kötésszilárdságot. A cél, hogy az elkészült tárgyak ne hevenyészve összecsapott daraboknak látszanak, hanem igénnyel és kreatívan összeállítottak legyenek, amelyek azonban ettől függetlenül megőrizhetik raklap jellegüket. 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is.
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.