Az előző epizód végén ott fejeztük be, hogy a kiszemelt, jobb sorsra érdemes lócát szétszedtük, elszállítottuk, szemrevételeztük. Jöhet az anyagbeszerzés, aminek mindenképpen pazarlás lesz a vége. Másképp fogalmazva: tartalékképzés. Ez abból adódott, hogy mint azt említettem, a szaküzletben csak kétméteres fenyőléceket tartanak, nekem pedig 170 cm hosszú ülőfelületre volt csupán szükségem. Ez alkalommal én tüzeltem fel Ágit, társamat a munkában, hogy jöjjön el velem bevásárolni. Mondanom sem kell, hogy a vásárlás szó hallatán csak úgy röpült. Itt jegyezném meg, hogy a lányok, asszonyok mostanában valami eddig nem tapasztalt és nem is bizonyított csillagállás miatt imádnak férfias boltokba járni. Legalábbis az én környezetemben. Ági például többet jár barkácsáruházba mint én. Senki ne gondolja, hogy őt például meg lehet vezetni. Olyan felkészült, ebben a hölgyek halmazán idegennek gondolt környezetben, hogy én kérek elnézést. Bevágódtunk a kombiba és irány a közeli barkácsbolt, melyet előre feltérképeztem, hogy ne érjen meglepetés. Mindent lehet kapni amire szükség volt a munka megkezdéséhez. Legalábbis a telefonban ezt mondták. Most következhetne egy fordulat, hogy nem volt minden, de nem fog, mert volt. 

A boltban a megszokott jópofáskodó, ám kellően pökhendi eladó kalauzolt bennünket. Végülis segítőkész volt, csak amolyan idegesítően vicceskedő módon. Miközben meghallgattuk, hogy milyen hülyék a vevők, elérkeztünk a faárukhoz. Pontosan olyan vastag és széles léceket szerettem volna beszerezni, mint amilyeneken eredetileg pihentethette a fenekét az ember. Pont ilyen méretű darabok azonban csupán írásos formában, a falra akasztott árlistán szerepeltek. Improvizálnom kellett, így az eredeti méretezéshez legközelebb álló kombinációkból válogattam. Számokat nélkülözve így nézett ki a dolog: szükség volt egy széles, két kevésbé széles és hat még annál is keskenyebb lécre. A vastagsága mindegyiknek 2 cm. Tudom, tudom műszaki világegyetemben milliméterben adjuk meg a méreteket. Ezen mondjuk azóta gondolkodom, amióta a szakrajztanárom felvilágosított erről. Vajon egy 25 méter magas bányagép esetében is milliméterben határozzuk meg a munkadarab méretét? 

Térjünk vissza a lécekhez. Kicsit pontosítva a dolgot, a méretezés az alábbiak szerint alakult.

A meghitt félhomályban kiválogattam a megfelelő minőségű léceket. Igyekeztem úgy tenni, mintha értenék hozzá. Nem akartam én is "hülye vevő" lenni. Forgattam a fákat, mint mókus a makkot. Megnéztem, hogy egyenes, szép erezetű-e a léc. Büszke voltam rá, hogy még cseréltem is egyet, mert a saját magam által felállított meglehetősen ködös minőségi elvárásoknak nem felelt meg. A fenyős szeánsz után jött a lényeg: a kapupántcsavar! Ügyes voltam, mert rám nem jellemző módon azt is előre lemértem, hogy az átmenő csavaroknak mekkora távolságot kell áthidalniuk. Nem volt nehéz számolás. A fa 2 cm vastag, a pad fémből készült állványzata szintén. Kis ráhagyással az 50 mm hosszú és 5-ös méretű csavarok mellett döntöttem. Szerencsére az eladó is egyet értett velem. Vettem vagy ötven darabot, hogy legyen. Anyákat és alátéteket is kértem hozzá. Én még úgy tanultam a szakiskolában, hogy alátét nélkül nem teszünk fel anyát! 

Térültem fordultam és azt vettem észre, hogy Ági nincs sehol. Nyilván elment "nézelődni". Hamarosan meg is jelent, kezében egy flakon lenolajkencével, amit végül nem használtunk, mert a vékonylazúr mellett döntöttünk. Bepakoltuk a kombiba a portékákat és irány haza. Kezdődhetett az érdemi munka. Na persze nem azonnal. Rá kell pihenni az ilyesmire. 

Elérkezett a nagy nap. Elsőként a pad ülőfelületét és háttámláját képező léceket szabtam megfelelő méretűre. Sajnos így pazarlósra sikerült a dolog, mert maradtak 30 centis fadarabok. Majd építek belőle madárodút, vagy valami még hasznosabbat. Dekopír fűrésszel estem neki a léceknek, viszonylag hamar végeztem. 

Amikor ezzel megvoltam, bejelöltem az átmenőcsavarok helyét és ki is fúrtam a fákat. Később derült ki, hogy a pad tartószerkezetén található lyukak köszönőviszonyban sincsenek a szépen kimért kis furataimmal. Összeszereléskor tehát mélyen vallásos lettem és fekete kakast is áldoztam,  hogy a furatok és a csavarok el tudják látni feladatukat. 

Ági már startállásban készülődött a lécek festéséhez. Azt meg kell jegyeznem, hogy ha valamit utálok, az a festés. Bármely formájától hidegrázást kapok. Amikor pedig valaki, ebben az esetben Ági, felveti, hogy két rétegben kell felvinni a lazúrt, akkor én mélyen magamba szállok, hogy ne kezdjek el őrjöngeni, hogy minek ez a faxni. Ági, mint azt említettem, tanár és megvannak a megfelelő mondatai, hogy meggyőzzön az általam nem kedvelt tevékenységek hasznosságáról. Na de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen előbb még finomítani szerettem volna a lécek élein. Géppel kezdtem, de végül kevésbé zajos és legalább annyira hatékony megoldást választottam. A maradék fák egyikére ízlésesen rátekertem egy darab közepesen durva csiszolóvásznat és végig csiszoltam a léceket. Mindet! Persze arra ügyeltem, hogy csak a fenekem felőli részt kerekítsem le. A pad aljára nem ül ugyebár senki. Segítségem is akadt: a kislányom segített csiszolni. Mostanában rákapott a barkácsolós, kétkezi dolgokra. Télen például teljesen rágyógyult az Autókereskedők című sorozatra. Mint említettem lány, és tizenegy éves!

Amíg mi csiszoltunk, Ági nekiugrott a frissen beszerzett, kromofághoz hasonló vegyszerrel, hogy a fémvázról lekapja a már említett trikolór-szerű festékrétegeket. Tekintve, hogy ezt a munkafázist sem kedvelem, nem fektettem megfelelő mennyiségű energiát annak kigondolásába, hogy miként lehetne tökéletesen eltávolítani a festéket a fémvázról. Nem jutott eszembe például a drótkorong, ahogy azt az előző epizód egyik kommentelője javasolta. 

Nagy nehezen azért sikerült a vasat megszabadítani eredeti ruhájától. A fenti fotón látható állapothoz képest még nagyon messze volt a vége. Ági ezek után gyorsan le is fújta az előre megálmodott színre a vázat. Két rétegben!!! Ez a mániája. Később azért kiderült, hogy igaza van. 

Jöhetett az szépen éltelenített lécek festése. Középdió színű viaszos vékonylazúrt használtunk. Ehhez a szürke vázhoz ez illett leginkább. Egy kiszuperált ruhaszárítót használtunk festőállványnak. Tökéletes megoldás volt. Egészen addig, amíg össze nem csuklott. 

Végül belenyugodtam a kétrétegű pácolásba, ám e ponton Ági olyat mondott, amire én nem is gondoltam. Javaslata az volt, hogy a két réteg felvitele között, az összes lécet csiszoljam át nagyon finom csiszoolópapírral. Ez két dolog miatt fontos. Az egyik, hogy a lazúr felvitele után a nedvességtől "felszálkásodik" a fa. Ezeket a harisnyaszaggatókat lehet így eltüntetni. A másik előnye az eljárásnak, hogy a fa apró pórusait is el lehet így tömíteni, ezzel javítva a fa időjárásállóságát. És egyébként tényleg!

Időközben, ahogy az lenni szokott, egyéb tárgyak is lefestődtek. 

A második réteg felvitele után szépen sorakoztak a frissen pácolt lécek az időközben összecsuklott állványon. Következhetett az összeszerelés. Ismételten mélyen magamba kellett szállnom, ugyanis az előzetesen a léceken szépen kimért furatok néhány helyen egyáltalán nem passzoltak a padon található lyukakhoz. Itt kezdődött az igazi kreatívkodás. Utánfúrás, csavarfűrészelés és még sorolhatnám. Önbecsülésemet megóvandó, ezek részletezésétől eltekintenék. 

Az első léc felszerelése felért egy komoly tornamutatvánnyal, pedig a végére már hárman voltunk, hogy a helyére illesszük a deszkát, majd a csavarokat.

Itt már egészen úgy néz ki mint egy pad

A lécek felszerelése után jöhettek az alsó támasztékok. Ezeknek a furatait nem jelöltem ki előre, tekintve, hogy a fémszerkezet meglehetősen önálló életet élt. Inkább átjelöltem a furatok helyét, ügyelve a szimmetriára. A rögzítéshez itt is kapupántcsavart használtam. 

Igen, tudom, túl hosszú a csavar, de alul nem látszik.

Így már tényleg késznek tűnt a pad, de hogy funkcióját biztonsággal be tudja tölteni, fel kellett szerelnem a merevítőket. Ezek fogják össze a léceket így segítve a rájuk nehezedő súly egyenletes eloszlását. Az ülőfelületre ment  két merevítő, a háttámlára pedig egy, középre.

A pad elkészült és elnyerte végleges helyét a lakókörnyezetben. Messziről jól néz ki, a gányolásokról pedig úgyis csak én tudok. 

Emlékeztetőül, ilyen volt eredetileg:

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is. 
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.