Amíg a 20. század elején a műgyanta lakkokat fel nem találták, természetes gyantákat – sellakot, kopált, borostyánkövet, masztixot, terpentint – oldottak fel olajban vagy alkoholban, ezáltal értékes lakkokhoz jutottak. A kínaiak és a japánok már évszázadokkal az európaiak előtt tudták, hogy a gyantát oldani lehet, és fát vagy egyéb anyagokat is művészien lakkozni lehet vele.
Különösen híressé vált Kelet-Ázsiában a magasfényűre lakkozott felület; ez Európában is a 17. századtól kezdve maga a lakkozóművészet fogalmává vált. Ezek a mélyen fekete vagy vörösen fénylő hibátlan lakkmunkák aranypor, gyöngyház vagy fémbetétekkel, egzotikus képekkel és díszítéssel a magasan fejlett kelet-ázsiai lakkozóművészetről tanúskodtak. Ez a művészet, miután az európai fejedelmi udvarok lelkesen befogadták, nagyon hamar és világosan felismerhető módon a 17. század stílusát döntően befolyásolta. Azt megelőzően Európában a lakk a bútorok felületkezelésében nagyon alárendelt szerepet játszott és csak védőbevonatnak használták.
A japán és a kínai lakkozóművészet által használt nagy értékű lakk csak az ún. lakkfa (Rhus vernicifera) gyantájából készíthető. A lakkfa a kelet-ázsiai térségben terem és a bálványfa (ecetfa) rokona. Mivel Európában jó ideig nem akadt olyan műbútorasztalos vagy művész, akinek sikerült volna a japán vagy kínai lakkozást utánoznia, fatáblákat vagy előre elkészített bútorokat küldtek lakkozásra Kelet-Ázsiába. Ugyanakkor nagyon igyekeztek a hosszú tengeri utat elkerülni és saját recepteket és az ázsiai minta szerinti lakkművészetet kialakítani. Európai kereskedők Kelet-Ázsiából eredeti Rhuslakk-mintákat hoztak magukkal. Az európai lakkozók nagy csalódására azonban ezek sem hozták meg a remélt sikert. Arra ugyanis senki sem gondolt, hogy ez a lakk – minden más gyantával ellentétben – akkor szárad a legjobban, ha a levegő páratartalma nagy, száradás után pedig már semmivel sem oldható. A Kelet-Ázsiából Európába tartó hosszú tengeri utazás alatt a Rhuslakk-minták megszáradtak, és feldolgozásra használhatatlanná váltak.
Az európaiak azt gyanították, hogy ezek a lakkminták egészen különleges, talán boszorkányművészettel előállított keverékek. A rejtély magyarázata azonban nem a bonyolult receptben rejlett, hanem a Rhus-gyanta rendkívüli minőségében. Ezt a gyantát ugyanis a csapolt fából vödrökbe fogják fel, tisztítják, melegítéssel folyékonnyá teszik; oldószer vagy további adalékanyagok nélkül dolgozzák fel. Száradás után fénylő, olyannyira ellenállóképes felület marad vissza, „… hogy a kínaiaknak vagy japánoknak nem kell abrosz, mivel a különféle foltok a lakkozott felületekről könnyen eltávolíthatók…”
Miután az európaiak a Rhus-lakk feldolgozásában nem értek el eredményt, megkísérelték, hogy az általuk már ismert gyantákból saját lakk-keveréket állítsanak elő. Indiai kereskedelmi kapcsolataik révén megtudták, hogy a spiritusz (denaturált szesz) néhány természetes gyanta, különösen a sellak jó oldószere. A spirituszlakkok (vagyis a spirituszban oldott gyanták) azonban gyors száradásuk miatt nehezen dolgozhatók fel, különösen akkor, ha ecsettel nagy felületekre kell azokat felhordani. Mivel néhány értékes gyantaféleség spirituszban nem is oldódott, ez is sürgető ok volt arra, hogy megfelelő oldószert keressenek. Akkor fedezték fel a lenolajat, amellyel az addig még oldhatatlan gyantákat is értékes lakká lehetett feldolgozni. Ezzel a lakkgyártásban nagy fordulat következett be. A lakk jó minősége döntő módon függött a gyanta, az oldószer és egyéb alkotórészek összetételétől. A lakkműhelyekben gyakran éveken át fáradságos, sok időt és költséget emésztő kísérleteket folytattak a legjobb lakkreceptek kidolgozására. Ma már alig tudjuk elképzelni, hogy akkoriban mennyire függtek alkimista véletlenektől: az eredményes lakkozómunka rendkívül titokzatosnak tűnt és irigység tárgya volt, egy műhely léte saját lakkreceptjének használhatóságától függött.
Egy eredményes lakkozómester legszigorúbb titokként őrizte receptjét, ettől függtek ugyanis megbízásai és sikerei. Franciaországban például a Martin testvérek birtokolták a tökéletes kopállakk kikeverésének műhelytitkát, ezt azóta Martin-lakknak hívják, hírnevet és jólétet hozott nekik. A lakk-készítés hosszú ideig a lakkozók kezében maradt, akik receptjüket gyakran „magukkal vitték a sírba”, vagy legjobb esetben fiaikra örökítették át. Amikor a 19. század közepén végbemenő műszaki fejlődés során a lakkgyártást is iparosították, a lakk-készítés ismereteihez mindenki hozzáférhetett. A természetes gyanták helyére hamarosan műgyanták léptek, a száradási idők jelentősen lerövidültek.
A fenti érdekes visszatekintést Ellinor Schnaus Régi bútorok felületkezelése című könyvéből ollóztam a kiadó engedélyével. "Ez a könyv mindazoknak szól, akiknek régi bútoraik vannak és kedvelik is azokat; akik tudják, hogy gyűjteményük darabjai és különösen azok fafelületei többnyire nagyon érzékenyek. Ezek csak gondos ápolással óvhatók meg, és csak kellő szakértelemmel restaurálhatók." - írja a bevezető. Azonban nem csak restaurátorok és asztalosok látják hasznát a fotókkal és rajzokkal illusztrált kötetnek, de asztalosipari bevezetésként is megállja a helyét. Megismerjük a szerszámokat, anyagokat, eljárásokat.
Az alapozó ismeretanyag - fa, mint alapanyag, ragasztók, furnérok és gyártásuk - terjedelmes bevezetője után a fa felületek kezelése és aranyozás gyakorlati ismeretei következnek. Hogy ne kövessünk el történelmietlen stílushibát, barokktól a szecesszióig végigveszi az adott korra jellemző felhasznált anyagokat, technikákat és stílusjegyeket. 186 oldalba még a legfontosabb faanyagok bemutatása és szakkifejezés-jegyzék is belefért. A fafelület kezelésének módjai, rovarrágások és egyéb hibás helyek kitöltése, kézi polírozás lépésről lépésre - csak néhány a gyakorlatiasan magyarázó fejezetekből. Ajánlott irodalom, mennyiben felújítani szeretne, ismerkedik a felületkezeléssel vagy ilyen csinos dobozokat készítene, mint a fenti gyűjtemény.
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is.
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.
