Kontent • 6 nap
A Machine Head egy érdekes zenekar. Bármit csinálhat Robb Flynn az emberek, - de én biztosan - kíváncsiak, hogy éppen milyen új lemezen dolgozik. Az tuti, hogy a csávó kitartó és nem adja fel az álmait, illetve töretlenül megy előre. Most megérkezett a zenekar legújabb albuma, ami az UNATØNED címet viseli.
Robb Flynn képtelen feladni, amit elismerésre és tiszteletre méltó. Gondoljunk csak bele, hogy 2003 előtt a zenekar majdnem földbe állt, de visszajött onnan, ahonnan nem sokan számítottak rá (pedig akkor születtek a legjobb lemezei), utána jött Adam Duce távozása, majd Phil és Dave is lelépett. Az Unto The Locust után megint egy kereskedelmi mélypont jött, aztán visszakapaszkodtak az Of Kingdom and Crown lemezzel. Így érkeztünk meg a legújabb UNATØNED-hoz.
Kíváncsian vártam, hogy a mostani formáció mire lesz képes, magasra került ismét a léc, hiszen az előző lemezzel engem nagyon elkaptak maguknak. Az előzetes két dal annyira nem nyűgözött le, így még inkább furkálta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit fogok kapni a tizenkét daltól. Azért a tizenkettő manapság nem tűnik kevésnek, oké, a LANDSCAPE ØF THØRNS mindösszesen fél perc hosszú. Az ATØMIC REVELATIØNS-szel kezdődik igazából a lemez, amiről elmondhatjuk, hogy hozza a kötelezőt. Tipikus Gépfej dal, az előző lemez vonalát viszi tovább. Első hallgatásra nem sok kapaszkodót találtam benne. A keményebb részek még mindig kemények, a dallamok pedig ugyanolyan dallamosak, mint korábban. Mondjuk a refrén utáni témák a többszöri hallgatás után betaláltak rendesen. Hangzás tekintetében hozza a színvonalat, de ez totálisan elvárható egy ilyen zenekartól, meg egy ilyen kiadótól, mint a Nuclear Blast.
A klipes UNBØUND már ismerős volt, hiszen többször is meghallgattam korábban. Ahogy mondtam is magában nem tarol le, ellenben így a lemezen, kontextusba helyezve remekül megállja a helyét. És megérkezünk az első újhullámos dalhoz, az ØUTSIDER-hez, ami már egy frissebb arcát mutatja a zenekarnak. Az igazat megvallva ez a friss arc nekem viszont nagyon tetszik! Nagyon jók a gitártémák, királyul van megoldva a keverés, tetszik ahogy játszanak a panorámákkal, illetve bevetnek olyan “új” hangzásbeli dolgokat is, ami korábban nem volt jellemző a zenekarra. A NØT LØNG FØR THIS WØRLD dallal Flynn próbálgatja a hangját, ami annyira nekem….nem is tudom, furcsa. A dal inkább a Locust-os idők végére emlékeztet, amikor engem totál elvesztett a zenekar, így annyira nem élem ezt a dalt. A lemez feléhez érve érkezik meg a THESE SCARS WØN'T DEFINE US amivel kapcsolatban biztos vagyok, hogy a koncertprogramba befog kerülni, hiszen egy lendületes, tempós dal, amire könnyű lesz megőrülni a koncerteken. Ezek után megérkezünk az abszolút kedvenc dalomhoz, a DUSTMAKER-hez, ami biztos, hogy sok rajongónál kiveri majd a biztosítékot. Na, nem úgy, mint a Catharsis esetében, de ez nem egy tipikus MH dal. Sokkal inkább egy átvezető szerzemény, hiszen totál kiüt a lemezképből, de emiatt éppenséggel tökéletesen passzol is a képbe. Simán el tudom képzelni, hogy a budapesti koncerten ez a dal szóljon, mint outro.
A BØNESCRAPER is egyértelműen koncertdal. Az előzetesen megismert szerzemény is itt nyeri el igazán az értelmét, hogy a narratívába van helyezve. Ezért is utálok dalokat hallgatni a lemez megjelenése előtt, mert totál tévútra tudja vinni a hallgatót. Bírtad anno a Bulldozer-t? Mert akkor az ADDICTED TØ PAIN a Te dalod is, pontosan úgy, ahogy nekem is az egyik kedvenc szerzeményem erről az anyagról. A BLEEDING ME DRY a leghosszabb tétel a lemezen. Megint csak egy újabb megközelítést képvisel, illetve egészen pontosan egy Machine Head mixet, esszenciát. Nem rossz dal, de meg kell találni a hozzá vezető utat, hogy az ember értékelni tudja. Csak egy party nóta után nem feltétlen a legjobb helyen helyezkedik le a lemezen. Az utolsó előtti dalként megkapott SHARDS ØF SHATTERED DREAMS megmutatja még, hogy azért tud lendületesen zúzni a zenekar ilyenkor is! Az albumot egy líraibb dal zárja a SCØRN személyében, amit én lehet, hogy el tudtam volna engedni.
A lemez többszöri meghallgatása után azt érzem, hogy kedvet kaptam a budapesti koncerthez! Eddig csak a Fear Factory-n volt a hangsúly, de most már érzem azt, hogy kímélni kell majd a torkom Dino-ék előadása alatt valamennyire, mert a Machine Head-re is kell, hogy maradjon energia. A lemez nem hibátlan, nincs is a legjobb albumok között, de ettől függetlenül remekül szórakoztat, és kikapcsol. De nem is várhatom el azt, hogy egy ennyire intenzív zenekar több, mint harminc év után is olyan lemezeket készítsen, mint fiatalkorukban. Ettől függetlenül tisztelettel kezelem a zenekart.
