Amíg a 20. század elején a műgyanta lakkokat fel nem találták, természetes gyantákat – sellakot, kopált, borostyánkövet, masztixot, terpentint – oldottak fel olajban vagy alkoholban, ezáltal értékes lakkokhoz jutottak. A kínaiak és a japánok már évszázadokkal az európaiak előtt tudták, hogy a gyantát oldani lehet, és fát vagy egyéb anyagokat is művészien lakkozni lehet vele.

Különösen híressé vált Kelet-Ázsiában a magasfényűre lakkozott felület; ez Európában is a 17. századtól kezdve maga a lakkozóművészet fogalmává vált. Ezek a mélyen fekete vagy vörösen fénylő hibátlan lakkmunkák aranypor, gyöngyház vagy fémbetétekkel, egzotikus képekkel és díszítéssel a magasan fejlett kelet-ázsiai lakkozóművészetről tanúskodtak. Ez a művészet, miután az európai fejedelmi udvarok lelkesen befogadták, nagyon hamar és világosan felismerhető módon a 17. század stílusát döntően befolyásolta. Azt megelőzően Európában a lakk a bútorok felületkezelésében nagyon alárendelt szerepet játszott és csak védőbevonatnak használták.
Utolsó kommentek