Ahogy a poszt címe is elárulja, ezúttal egy évtizedek óta kertről kertre vándorló pad felújítását örökítettem meg. Az írás nem arról szól, hogy hogyan kell csinálni, hanem arról, hogy én hogyan csináltam. Mielőtt belefognék, az olykor rémtörténetbe illő leírásba, hadd mondjam el, hogy az egész a szomszédommal kezdődött. Ő valójában a főbérlőm, de az olyan bénán hangzik. Legalábbis nekem, mert veletek ellentétben én ismerem őt. Sokkal fontosabb ennél, hogy kiváló tanár, és ezt a hétköznapokban sem tudja levetkőzni magáról. Persze nem is kell, egy dolgot viszont megtanultam vele kapcsolatban: soha ne mondj a jelenlétében olyat, hogy valamit "meg kéne csinálni". Ebben a mondatban ugyebár benne van az, hogy bár fel kellene szerelni azt a karnist, de valójában ráér az még egy-két hetet, hónapot, évet is akár. Ő egy ilyen mondatot meghallva játszóruhába öltözve már hozza is a szerszámokat és akkor nincs mese, neki kell állni. Alapvetően szeretem ezt a hozzáállását a dolgokhoz. Ezért is gondolom, hogy kiváló tanár: nem hagyja, hogy alkotó gondolataim gondolatok maradjanak. 

Szóval Ági, a fent említett hölgyet így hívják, még januárban feldobta nekem, hogy van nekik egy igen viseltes, használatom kívüli padjuk, és milyen jó lenne az nekem a kertbe. Csak át kell festeni. Aha, mondtam magamban. Ezek azok a mondatok, amik magukban rejtik a teljes felújítás lehetőségét. Kívűlről úgy nézett ki, mintha el akarnám odázni a dolgot, de a tavasz közeledtével exponenciálisan szaporodtak Ági részéről, a "mikor jössze le megnézni a padot" tartalmú megkeresések. Ha eddig nem említettem volna a pad vidéken volt. Nagy nehezen eljutottam a munkadarab fellelési helyére, akkor már azzal a tervvel, hogy szétszedem és hazaviszem. Íme, így nézett ki akkor:

Az ott Mr. Furdancs rövidnadrágos lába 

Miután kibányásztuk a büntetését a sufni mögött töltő kerti padot, kezdetét vette a szokásos, körtánccal megbolondított szemrevételezés. Hamar kiderült, hogy a léceket a fémvázhoz rögzítő csavarokat még személyesen Lenin szerelhette be. Akkoriban még csak a hornyolt fejű csavar létezet, mára ezeket hatóságilag tiltanám be. Van már annyi szép kulcsnyílás, minek erőltetni az utálatos és elavult megoldásokat. Nagy nehezen kibányásztuk a deszkákból, az egyébként profi módon láthatatlanná tett átmenő csavarokat. Végülis a csavarhúzón kívül csak villáskulcs, fúró, kalapács és fűrész kellett hozzá. 

Ilyen "remek" állapotban voltak a csavarok

Ami még feltűnt, hogy az évek során felhasznált festékrétegek pofás kis színorgiát alkottak a szerkezeten. Tekintve, hogy piros, fehér és zöld szín is szerepelt a repertoárban, arra következtettem, hogy annak idején a pad aktuális felújítói, egy évtizedeken átívelő, festékrétegekből megalkotott nemzeti színű trikolórral kívánták erősíteni a nemzeti öntudatot. A fenti fotón ez is jól megfigyelhető.

Lassan szétkaptuk tehát a padot. Már itt eldőlt, hogy új léceket kap az ülőalkalmatosság. Ági finanszíroz, közösen szerelünk. Ez a közös szerelés a későbbiekben ismét szerepet kapott a felnőttkori nevelésemben. Megúszós munkavégzésről szó sem lehetett. Ha Ágin múlik, akkor biztos. Megalkottuk a felújítás menetének ördögi tervét, ami a következőképpen nézett ki. 

- A szétszedett pad elszállítása majdani rendeltetési helyére

- Méricskélés

- Új lécezet és egyéb hozzávalók beszerzése

- Érdemi munka: festékrétegek eltávolítása a fémrészekről, lécek csiszolása, pácolása.

- Összeszerelés

- Próbaülés

Felkerült hát a pad a fővárosba. Meggyalázott testét úgy dobtuk be a sarokba, mint egy lelőtt vaddisznót. Következő lépésként ki kellett fundálnom, hogy milyen széles legyen a pad, szem előtt tartva, hogy a szaküzletben kétméteres léceket lehet kapni általában. Ez ugyebár túl hosszú ahhoz, hogy ne törjenek el ha ráül az ember. Azt eddig még nem említettem, hogy az eredeti terveim között szereplő keményfa helyett, fenyőlécek mellett döntöttem. Az ülőfelület rögzítését fetisizmusom tárgyával, kapupántcsavarral terveztem megoldani. Van nekem egy megmagyarázhatatlan, mágikus vonzódásom ehhez a kötőelemhez. Hogy egy képzavarral éljek: adjatok egy marék kapupántcsavart és kiforgatom sarkaiból a világot.

Hát nem gyönyörű?

Mára legyen elég az izgalmakból. A következő részben az anyagbeszerzéssel kapcsolatos kalandjaimat olvashatjátok.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is. 
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.