A lehajtható létrás padlásfeljárókat sokan ismerik. Ezek azok a szerkezetek, amiket be kell építeni egy a szoba mennyezetébe vágott alkalmatos nyílásba. Csukott állapotban csak egy sima ajtót látunk, de lenyitva egy három-négy tagból álló, kinyitható létrát kapunk, amelyen felmehetünk a padlásra.

Egy ilyen alkalmatosság beépítése nem bonyolult, hiszen csak egy pontosan a keret méretét követő nyílást kell vágjunk a mennyezetre. Elvileg, legalábbis. Azonban a minap megszenvedtem egy ilyen beépítéssel. Ezt mutatom most meg pár képkockán, hátha sikerül elvennem minden olvasó kedvét a hasonló barkácsoktól. A padlás végül is egy zárt, külön világ, denevérekkel, egerekkel és szellemekkel, egyáltalán semmi szükség arra, hogy oda mindenféle kiruccanásokat tegyünk.

Lássuk hát a megpróbáltatásokat. Azt tudni kell, hogy az eset egy nem nagyon régi építésű családi házban történt. A födém egyszerű deszka, alatta valami vakolatszerű bevonattal, amiről azt gondoltam, egy réteg gipszkarton lesz. Az eredeti elképzelés szerint dekopírfűrésszel simán vágunk egy lyukat, aztán kész. Alulról, mert a nyílás egyik oldala a tető gerendája mellett kellett haladjon, a többi pedig a kimért, szükséges távolságokban attól. És felülről nem férni mindenhol hozzá. Egy korábbi kis ajtócska volt már fent, ezt kibontottam,

és ekkor jött a felismerés, hogy bizony a belső fehér réteg, az két centiméter vastag vakolat, ami drótháló erősítésre van felrakva. A drótháló a deszkára van szögelve, jó sűrűn, és meglehetősen random módon. Néhol alátétnek egy-egy söröskupakot is alkalmaztak.

Az hamar kiderült, hogy ezt dekopírfűrésszel lehetetlen elvágni, a fához való fűrészlap nem viszi a drótot, pláne a szögeket, ráadásul a drótháló a vakolatban képes mozogni, tehát a beleakadó fűrészfogra rátekeredni. Felülről még talán lehetett volna vágni, de alulról gyakorlatilag letépi a drótról a vakolatot. Rögtön a fejemre, ahogy ott dolgozom alatta. Mást kellett tehát kitalálni. Ekkor jött képbe a már bemutatott Extol multigép. Ezzel felülről szépen végig tudtam vágni a deszkákat, közvetlenül a gerenda mellett is. Majd alulról ugyanezzel végig vágtam a vakolatot, és ahol sikerült, a dróthálót is. A munka persze vasárnapra esett, a géphez viszont csak egy darab fűrészpenge volt, szóval óvatoskodni kellett, meg ne égjen, minél tovább bírja. (Az eset még a 'templombajárós' vasárnapok idején történt...)

Nem ment könnyen, ráadásul így is vagy két vödörnyi vakolat és por potyogott a fejemre, de végül sikerrel jártam. (Ez a szerszámféleség egyre szimpatikusabb, szinte mindenre alkalmas, persze a vágási teljesítménye jóval szerényebb mint bármilyen fűrészé, de mindenhová odafér.) Az már csak hab volt a tortán, hogy a kibúvó kerete végül 2 centi híján nem fért be a tetőgerendák közé, mert azok nem párhuzamosan futottak, szóval kellett még varázsolni, a feljáró keretét is megfaragni, mire sikerült beszuszakolni a helyére. Az is kiderült, hogy azért a mennyezet sem tökéletesen sík, és a beszuszakolt keret is képes kicsit (sokat) elcsavarodni, tehát kellett centizni egy ideig, a rögzítőcsavarokat többször is kivenni és picit arrébb rakni, mire sikerült jól záródóvá tenni a fedelet.

A vakolat persze azért itt-ott lepotyogott, ráadásul a korábbi ajtó szélesebb volt mint az új keret, tehát egy elég széles takaróléc kell a keret köré, amely legalább egy plusz erősítést is ad, és visszanyomja a helyére a széleknél kicsit lebegő dróthálós vakolatot.

Az utolsó kép néhány nappal később készült, mobillal. Fent vannak a takarólécek, már csak festeni kell.

Végül majd egy nap ment rá, és rettenetesen poros lett minden, szerszámok, ládák és persze én is. Ez után a szeánsz után a hagyományos, vakolt mennyezetet mindenképp betiltanám. Ez a munka is felkerült a „magamnak sem csinálnám meg” listára.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is. 
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.