Az öregautós sorozatunk mai posztja egy kis kitérőt vesz, ugyanis most egy öreg kétkerekű járműről írok pár sort. Az előző posztunkhoz érkezett egy komment, amelyben egy olvasó (ráadásul hölgy!) javasolta, hogy a túl nagy, drága és macerás autókkal szemben miért nem egy szintén koros, de jóval egyszerűbb szerkezetű, könnyebben átlátható, szerelhető és fenntartható kismotort választunk hobbiként. Eltekintve attól, hogy persze itt két teljesen külön dologról van szó - hiszen egy kismotor sem használati eszközként, sem dísztárgyként nem ugyanazt nyújtja, mint egy autó -, a felvetés nem rossz, ugyanis épp van egy idevágó saját sztorim, amit most meg is osztok az olvasókkal.
Vagy 3-4 éve támadt egy hirtelen jött ideám, miszerint keríteni kell egy régi ötvenes kismotort, amit rendbe hozok, és ha sikerül, a kinézetében még antikabbra, korosabbra módosítok. Az ötlet alighanem onnan jött, hogy valami portált (talán Vatera?) böngészve konstatáltam, hogy az első, még a 60-as évekből származó szocialista kismotorok milyen borzasztó alacsony áron beszerezhetőek. Annyit persze konyítottam a dologhoz, hogy tudjam, ezek semmilyen tekintetben nem említhetőek akárcsak egy lapon sem a mai járművekkel, de végül is ezeket is benzin hajtja, és kellő figyelemmel végzett felújítás után azért lehetnek használható és nagyon egyedi járművek is akár. (Aki tudja miről beszélek, az ennél a pontnál már biztos szélesen vigyorog rajtam, de mi még nem tartunk itt, türelem...)
A választott egy a hatvanas évek végi Komar 232-es jószág lett, működőképes állapotban, valami 8000 forintért. Vidéken persze, de az eladó fölhozta Pestre, és miután én akkoriban szintén puttonyos autóval jártam, onnan már haza tudtam juttatni. Itthon aztán jött a szokásos történet. Aki már csinált ilyesmit, az tudja, hogy ilyenkor jön a teljes szétszedés (berohadt és elnyalt fejű csavarokkal, ezer éves rovarhullákkal, meg persze rengeteg rozsdával), majd az alkatrészek két kupacba rakása, miszerint mi az ami rendbe hozható, és mi az, ami kuka. A bowdenek, csapágyak, szimeringek, gumi alkatrészek egy ilyen 'fellelt állapotú' gépnél általában az utóbbi csoportba tartoznak. Némi odafigyelés azért szükséges, soha semmit nem szabad kidobni, amíg nincs a kezünkben az új alkatrész, mert kiderülhet, hogy valami mégsem beszerezhető, és ilyenkor muszáj valahogy használhatóvá tenni a régi darabot.
A Komár esetében az alkatrészek beszerzése nem látszott nehéznek, hiszen minden webes motorosbolt kínált tonnaszám Komár alkatrészt. Csak épp, mint közben kiderült, nem ezekhez a korai darabokhoz, hanem a vagy 15-20 évvel később készült utolsó, már szögletes motorblokkal szerelt modellhez. Azonban ezt szinte sehol nem jelöli egy kereskedő sem, a nyugati vagy japán gépeknél megszokott motorkód, vagy évjárat feltüntetés ezeknél a szocialista gépeknél teljesen ismeretlen fogalom. Így aztán rövid időn belül lett például egy csomó szép új bowdenem, ami a szükségeshez képest teljesen más végződéseket tartalmazott.
Azt fontos tudni, hogy ezekhez a gépekhez tényleg olcsóak az alkatrészek. Mármint egyenként, egy-egy alkatrész árát nézve. Azonban egy ilyen felújításnál szinte minden sorra kerül, ha másért nem, pusztán azért, mert ha már a netről rendelünk, akkor ne csak a szükséges 150 forintos gumipöcök árához adódjon hozzá az 1500 forintos szállítási költség, rendelünk még pár tételt. Különben is, hogy nézne ki a szép új gumipöcök a régi csavarral felrakva, jöjjön hát az is. Meg még néhány tétel...
Közben persze elkezdődik a váz és a futómű rozsdátlanítása, majd festése. Itt is mindent szétszedtem. És elkezdtem csodálkozni... létezik, hogy az első kis lengővilla valóban két messze nem tökéletes megmunkálású kis stiften és csúszóperselyen mozgott? A dobfékek valóban úgy voltag gyárilag megkonstruálva ahogy én találtam? Ilyenkor jön a szakirodalom böngészése, ami után általában kiderül, hogy bizony tényleg ilyen, az én műszaki elvárásaimat messze nem teljesítő megoldásokat alkalmaztak azok a régi mérnökök. Hmm. Sebaj, mi lenne, ha kicsit tovább gondolnám a szerkezetet, és mondjuk némi átalakítással, néhány csapágy beszerelésével minőségben és precizitásban kicsit közelebb kerülne a szerkezet futóműve mondjuk egy függőcsapszeges Bimota konstrukciójához? Milyen szép idea, ugye? Nem elég, hogy roppant antik kinézetű, és igazán eredeti kismotorom lesz, de ráadásul műszakilag maga lesz a jövő, már ma. Aha. El is kezdtem rajzolgatni, tervezni. Mindaddig ringattam ebben az álomban magam, amíg ki nem derült, hogy a számomra szükséges speciális méretű görgőkkel rendelkező, nagy teherbírású de kis méretű csapágyak mennyibe is kerülnének. A teljes motor bekerülési összegéből akár két csapágyat is lehetne venni. De nekem nem csak kettő kellett volna ám...
Szóval ott tartottam, hogy volt egy lefestett vázam, amit ráadásul sikerült úgy megoldani, mintha decoupage stílusú lenne, tehát mesterségesen sikerült repedezetté tennem a fedőlakkot az alapozón, igazán ennál antikabb már nem is lehett volna. Valamint volt egy rakás új alkatrészem, amiből némelyik használható volt a géphez, mások meg csak némi buherálás után, megint mások meg abszolút nem. Voltak szép új gumiabroncsok is. Viszont már tudtam, lesz pár dolog, amit újként nem is lehet beszerezni. Amit tudtam, ezért rendbe raktam, és elkezdtem összerakni a masinát. Haladtam is, bár a komplett futómű konstrukciója továbbra is hajmeresztőnek és abszolút elfogadhatatlannak tűnt. Bele került a vázba a motorblokk, amit szépen feltöltöttem olajjal. Egy próba indítást tettem is, pöfögött a masina. Igaz, kipufogó nélkül, mert a hengernél persze rég nem volt már menet amira bilincset tekerhettem volna, de ehhez önmetszös javítódarabot eddigre beszereztem már, viszont ezt csak egyszer, a projekt végén akartam felszerelni.
Aztán másnapra elfolyt az olaj. Ezen a csodán a blokk alsó oldalán van a kuplung kivezetése, ahol egy szimering tartaná bent az olajat. Sebaj, szétszedem a blokkot, kicserélem a szimeringet, aztán hajrá... hát nem. Kiderült, hogy a blokk széthúzása nem egyszerű, mert valaki valamikor a hátső féket működtető bilincset, (ami nyilván megfordult a blokkból kiálló, a pedálok rögítésére szolgáló recés tengelyvégen) egyszerűen hegesztéssel rögzített, és így a motorblokk nem szétszedhető. Eddigre azt is megolvastam a különböző blogokon, hogy ez a szimering amúgy sosem lesz jó, újkorában egy pár napig igen, de aztán elkezd csöpögni az olaj, ez ilyen, kár is csodát várni...
Ennyi a kis történet. Nyilván lehetne folytatni, donor jármű van elég, de igazából elvesztettem a hitemet a dologban. A jármű azóta pihen, és egyszer majd dísz lesz valahol, mert azért az eredetileg elképzelt antik hatást nagyon jól hozza.
Tanulság viszont van rengeteg, az 'előbb olvass, aztán vásárolj'-tól az 'olcsó húsnak híg a leve' féléig, de a legfontosabb, hogy egy mai csapágyakon és hitech anyagötvözeteken, no meg precíziós CNC maráson szocializálódott valaki ne akarjon antik vasakat felújítani, különösen ne a keleti térfélen készülteket...
Mert az lehet, hogy régen sokkal stílusosabbak voltak a dolgok, de hogy sokkal (vagy egyáltalán!) jobbak lettek volna, azért az erősen kétséges...
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is.
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.
