Volt egy posztunk még tavasszal, amelyben egy gitár (méghozzá basszus) formájú asztal elkészítéséről értekeztünk. Azóta eltelt jó pár hónap. Augusztus elején egyszer csak jön egy kép a facebookon üzenetként az asztalt használó barátomtól, különösebb magyarázat nélkül... A mobillal készült, elég sötét képen (a hajtás után megtekinthető) látható volt, hogy a meglehetősen légies, a gitár pocakjánál alátámasztás nélküli asztallap bizony kissé elvetemedett. Mit lehet tenni, újra szerszámokat kellett ragadni, és közben kicsit átgondolni a koncepciót is.

Az előző posztban leírtam, hogy ez az asztal nem tervek alapján készült, hanem kicsit ad-hoc jelleggel, munka közben jöttek az ötletek. Pedig a tervek nem okvetlenül az ördögtől valók. Ebben az esetben is elkerülhető lett volna a probléma, ha nyugodtan, papír mellett gondolom át a koncepciót.

Ez a kép jött a facebookon. Nem túl mutatós...

Az asztalt szétszedtem, szerencsére a lábak csak csavarral voltak rögzítve.

A szétszedett asztal meggörbült lapját szorítókkal egy éjszakára kellő ellenkező irányú alátámasztással odafogtam a munkaasztalhoz. Reggelre ki is egyenesedett, de persze később újra elgörbülhetett volna. Némi tanakodás után arra jutottam, hogy megduplázom a lap vastagságát, így az alsó réteg kellően masszívvá és vetemedésre alkalmatlanná teszi a konstrukciót. Ráadásul így a gitártest is vastagabbnak látszik, sokkal életszerűbb. Plusz a dupla vastagság miatt az asztallap a lábra is jobban ráül, tehát stabilabb is lesz.

Az egész gyakorlatilag így az igazi, és ha anno nem lógom el a tervezés szakaszát, erre rájöttem volna magamtól is.

De volt még más is. Ugyanis, ha már úgyis dolgozni kellett, a középbarna színt is el kellett tüntetni, mert igazából világosabb, fényes lakkozású darabot szeretett volna a tulajdonos. Na, ezzel szenvedtem egy keveset. Az asztalt ugyanis némiképp rusztikusan, beltéri lazúrral kezeltem anno. És most, amikor elkezdtem lecsiszolni, kiderült, hogy ez bizony nem egy keményre száradt bevonat, hanem épp az a fajta, amelyik kettő másodperc alatt eltömíti a csiszolóvásznat. Szépen belekenődik, nem csiszolóport alkot, hanem valamilyen meghatározhatatlan, nagyon sűrű izét... nem ragad, inkább olyan, mint valami nagyon kemény gyurma.

Végül is festékmaróhoz kellett folyamodni, mert a csiszolópapír készletem kezdett elfogyni. A bükk szerencsére egy elég tömött szerkezetű faanyag, a lazúrt nem szívta magába, és a festéklemarót sem. Amikor sikerült spaklival lekapargatni a lazúrt, már könnyebb lett a helyzet, itt már lehetett csiszolni. Persze az összes lazúr azért nem tűnt el, és egyszer csak azt vettem észre, hogy van egy gyönyörű, koptatott jellegű, alapvetően azért világos faanyagú asztalom. Fel is hívtam a barátom, hogy én ezt tovább nem csiszolom, akkor inkább megtartanám, mert nagyon jól néz ki.

Erre persze rögtön lemondott az eredeti elképzelésről, és az átküldött képek alapján inkább megtartotta az asztalt.

Úgyhogy nekem már más dolgom nem volt, csak le kellett lakkozzam, és vihettem is. Ehhez most már nemigen kell többet hozzányúlni. Amúgy viszont, most, hogy kialakult a véglegesnek tűnő koncepció, alighanem készítek még párat több változatban is, mert kell nekem is, és egy rakás elképzelésem volna a különböző felületkezeléssel kapcsolatban. 

 Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is. 
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.