A múltkori posztban említettem, hogy a Grund Stúdió egy már nem használt, régi műhelyből kerül kialakításra. Ebben a műhelyben korábban spiáter, sőt, egy időben alumínium öntés is történt, de lakott itt műanyagfröccsöntő gép és ipari méretű eszterga is. Ehhez illő módon bizony igen komoly elektromos kábelmennyiséget találtam, persze három fázis, a fénykorban (évtizedekkel korábban, még a múlt rendszerben) itt használt fázisonként 50 A-es drafthoz méretezett vezetékekkel, már rég nem divatos lapos 3 fázisú dugaljakkal és becsavarós kerámia biztosítékokkal. Ezt persze mind ki akartam selejtezni, stúdióként használva csak néhány lámpa fog világítani, és különben is, az oszlopról már évtizedek óta eleve csak 16 A jön be a házba, feleslegesen túlméretezetté vált itt minden.
Először villanyszerelőt akartam fogadni. Bár elvileg falon kívül (klasszikus barna műanyagcsőben) futottak a vezetékek, a fő kapcsolótábla meg egy masszív hegesztett vasállvány volt, ahol látszottak a vezetékek, de a ceruzányi vastag, meglehetősen merev alumínium kábelek és különösen a számuk (a műhelyben vagy 3 külön falon voltak komoly méretű háromfázisú elosztó- és kapcsolótáblák) elriasztottak.
De aztán úgy alakult, hogy egy-egy részt az előkészítő munkálatok, meg a nyílászáró csere miatt elkezdtem magamtól megtisztítani, egy-egy kapcsolótáblát a hozzá menő vezetékekkel leválasztottam a fő tábláról, aminek az lett a vége, hogy egyszer csak látom, a még hátralévő feladatok már nagyon egyszerűek. Ki akartam cserélni a porcelán biztosítókat automatákra, és persze a 70 éves kábel leágazások, (kerámiafilm törékenységűre öregedett vászon szigetelőszalaggal betekert vezetékvégek) helyett valami modern, csavaros, átlátható megoldást akartam, ahová könnyen beköthetem a később kiépítésre kerülő további aljzatokat.
Tudni kell, hogy villanyt szerelni alapvetően szeretek, legalábbis akkor, ha valamelyest hozzáférni a vezetékekhez, van hely, nem feszül semmi. Bár nyilván millió torokból tör elő most a rosszalló kiáltás, miszerint az áram nem játék, veszélyes, végzettség nélkül nem mehetünk a közelébe sem, de sajnos én ezt a vélekedést csak fenntartással osztom. Természetesen elismerem, hogy ez egy szakma, és különösen az aktuális jogszabályok, szakmai előírások ismerete megkövetelheti a szakembert. Ugyanakkor az elektromos hálózat végtelenül logikusan, egyszerű szabályok szerint működik. Persze vannak tudást és ismeretet igénylő részei, de ezeket ki lehet ismerni, a működésüket meg lehet tanulni és amíg ezt nem tesszük meg, ezeket nem kell babrálni. (Hasonló ez az autók fékrendszeréhez, sokan azt is szentként tisztelik, pedig egy egyszerű hidraulikus rendszerről beszélünk, ilyeneket már 100 éve is készítettek eleink, még kőből készült szerszámokkal…)
Mindazonáltal senkit nem biztatunk a házilagos villanyszerelésre, sőt! Aki érez magában ehhez hajlandóságot, úgyis csinálja, mindegy mit mondunk, aki meg nem, az tényleg jobb ha szakembert hív. Idéztük már itt is a klasszikus anekdotát, ahol egy kisgyerek megkérdezi a híres, idős zeneszerzőt:
- Mester, írhatok én már operát?
Mire a zeneszerző végigméri, és válaszol:
- Nem.
- De miért, hiszen ön hatévesen írta az első operáját!
- No igen. De én nem is kérdeztem meg erről senkit...
Itt ráadásul végtelenül egyszerű volt a dolog, a kismegszakítóknak felraktam egy sínt, egyebekben viszont azon a részen minden maradt ahogy volt, nyilván nem véletlen, hogy a modern kismegszakítók kapcsai nagyjából ugyanoda esnek, ahol a régi porcelánoké voltak, tehát a bejövő főkábelek és a leágazásokhoz menők is simán átköthetőek voltak. Amit inkább ki kellett találni az a megszakítók utáni vezetékrendszer szétosztása a leendő konnektorok, kapcsolók és lámpák felé.
Mint írtam, itt minden alumíniumból volt, az újonnan bekötésre kerülő vezetékek viszont nyilván rézből készülnek. A réz és az alu az álmoskönyv szerint nem barátok. Tehát ha ezeket kell összekötnünk, vagy vas közvetítésével kell ezt megtenni, vagy/és használhatunk olyan spéci pasztát (WAGO Alu-Plus), amelyik épp ezt a kémiai reakciót előzi meg. (Persze hogy egy paszta állagú dolog vajon meddig marad erre alkalmas, az izgalmas kérdés.) Én az egyszerűség kedvéért mindkét megoldást használni akartam.
A mindenféle szükséges csatlakozókat és segédanyagokat a neten böngésztem és rendeltem össze. Ez roppant szórakoztató és tanulságos dolog. Például módom nyílott elmélyedni az egyébként abszolút egyforma kinézetű kismegszakítók közti különbségek megismerésében. Kiderült, hogy a rajtuk található betűjelzések és a kioldási karakterisztika között kapcsolat van. Ki gondolta volna? Huncut mérnökök. A gondot nem is ez okozta, hanem az olyan netes kereskedő megtalálása, ahol egy helyen kapok meg mindent (lehetőleg egyformán jó áron), köztük például a »fővezetéki leágazó« néven illetett csavaros bigyókkal, amelyekkel a bejövő vezetékeket tudom korrekten tovább osztani. Mindenképp ajánlom mindenkinek a modern villanyszerelési segédanyagok hétvégi, ebéd utáni nyugalomban történő böngészését, kifejezetten esztétikus darabokat találunk köztük, ha egyszer sok pénzem lesz, építek egy csodás elektromos kapcsolószekrényt, üveg ajtóval, belülről diszkréten megvilágítva, hogy szépen mutasson benne a sok formatervezett villanybigyó.
Hát nem gyönyörűek?
Szóval, az elektromos rendszer kitisztázása megvolt. (Persze a falakra kerülő aljzatok majd csak akkor kerülnek vezetékezésre, ha lesz hozzájuk fal… ) Azóta készült egy szekrény is a vasvázra, de ezt majd a következő posztban mutatjuk meg, festés és csinosítás után.
Hanem a világítás kitalálása sem ment magától. Eleve azt terveztem, hogy a normál mennyezeti világítás (sőt, minden lámpa!) a napfényt idéző 5400-5600 K színhőmérsékletű legyen. És persze minél jobb színvisszaadás jellemezze. (Ezt CRI értéknek is nevezik, és jó, ha ez 90% fölötti.)
A fotó és videó célokra árult fényforrások általában ilyenek, de a »civil« fényforrások között azért kell egy kicsit keresgélni. Normál E27 foglalattal nem is nagyon találunk ilyet, persze direkt fotólámpákat használhatunk általános világításra is, de azért az nem a legolcsóbb megoldás, ráadásul ezek a spéci fényforrások sokszor rövidebb élettartammal is bírnak a normál modelleknél. Az otthoni világításra készült modern LED- és fénycső típusok általában 2800-4000 K közötti, vagy 6500 K színhőmérsékletet produkálnak. Én viszont mindenképp szerettem volna, ha a normál világítást tudom kombinálni a fotólámpákkal, ha épp szükséges.
Végül találtam nekem való klasszikus T8/G13 (ez a foglalat típusa) fénycsöveket, amiket vélhetően épp a hozzám hasonlóknak készítenek. Az Osram Lumilux De Luxe »javított fényminőségű« fénycsövei között vannak 5400K és 90% CRI értékkel bíró modellek, igaz, vagy ötszörös áron, mint amennyiért egy ugyanolyan méretű és teljesítményű sztenderd Osram T8 fénycsövet kapnánk, de még mindig sokkal olcsóbbak, mint mondjuk egy fotózásra gyártott kompaktfénycső.
Ilyeneket szereztem be, és a meglévő armatúrákból egyet megpucolva ki is próbáltam. Tekintve, hogy a falak még piszkosak, és ugye a tervek szerint fehérre festendő szigetelés sincs még fent, nagyon is jónak tűnik az elképzelés, két fotócélú kompakt fénycsővel kiegészítve (ernyős megoldással használva ez utóbbiakat) nagyon kellemes, az arcot szépen, árnyék nélkül megvilágító hatás érhető el. Ez mindig gond volt korábban, az orr, illetve az alsó ajak alatt sokszor van árnyék, ami nagyon zavaró lehet a videókban. Ugyanakkor a direktben szemben világító lámpákba annyira nem kellemes nézni. Erre jó és kifejezetten olcsó megoldások a derítőket használó kompakt fénycsöves lámpák, softboxok.
Persze a világítással még sok tervem van, de most valóban neki kell ugrani a falaknak és a mennyezetnek, a héten itt a Knauf Tektalan szállítmánya, a következő posztban már azt csavarozzuk bőszen.
Bár a stúdió még sehol sem tart, de azért ez nem zavar abban, hogy használjuk. Igaz, még kabátban kell ezt tegyük, és egyesek hite nem is annyira sziklaszilárd az áprilisi végdátumban:
