A címbéli állításhoz sajnos tartozik még egy fél mondat, de ne szaladjunk ennyire előre. Azt hiszem nem nagyon kell magyaráznom, miért az 1920-as, 30-as éveket érzem az emberi szellem, a formatervezés, az építészet aranykorának. Formákban, stílusban, építészetben az érett Art Deco, zenében és életérzésben a jazz nagyjából a csúcsot jelentette. Azóta ugyan sok mindenben változott a világ, talán itt-ott fejlődött is, de a stílus és az életérzés visszahozhatatlanul elveszett.
Ebben az aranykorban alkotott a címben is beharangozott autót jegyző Duesenberg cég is. A Duesenberg Motors Company versenyautók és csúcskategóriás luxusautók amerikai gyártója volt. August és Frederick Duesenberg testvérek (autodidakta mérnökök) alapították 1913-ban a minnesotai Saint Paulban, ahol kezdetben motorokat és sikeres versenyautókat építettek. A testvérek 1916-ban a New Jersey állambeli Elizabethbe helyezték át tevékenységüket, hogy repülőgép motorokat gyártsanak az első világháborúban használatos vadászrepülőkhöz. Az első világháború végén beszüntették a repülőgép- és tengeri hajtóművek építését. 1919-ben a fivérek eladták minnesotai és new jersey-i gyáraikat John Willysnek. (Igen, ez az a Willys!)
Új főhadiszállásra és gyárba költöztek Indianapolisban, ahol Duesenberg Automobile and Motors Company Inc. néven hozták létre a (luxus-) személygépkocsik gyártására alapított új vállalkozásukat. A két mérnök ugyan fantasztikus autócsodákat alkotott, számos új megoldást ők szabadalmaztattak és/vagy használtak elsőként (4 szelepes hengerfej, felül fekvő vezerérműtengely, hidraulikus fékberendezés) a kereskedelemben ugyanakkor már kevésbé voltak jók. Autóik hihetetlenül drágák voltak, mai árfolyamon számolva többszázezer dolláros járművekről, pontosabban sokszor csak alvázakról és motorokról beszélünk. (Ekkoriban még szokás volt, hogy a gyártók csak az alvázat és a hajtásláncot szállították, magát a karosszériát különböző - persze méregdrága - specialista cégek készítették, abszolút a vevő igényire szabva azt.) Az eladások nehézségeit kísérő anyagi gondokon csak ideig-óráig segített, amikor 1925-ben El Cord (szintén neves luxusautógyártó) megvásárolta a céget. Ekkortól a Cord, Duesenberg és Auburn márkák egy kézben voltak, hasonlóan magas színvonalú technikai tartalommal és minőségben készültek, de különböző stílusban. Sajnos a gazdasági válság, majd a háborút megelőző közhangulat nem használt a luxusautó iparnak, a rolót végül 1937-ben húzták le, hivatalosan a J modellsorozat tagjai voltak az utolsó Duesenberg emblémával készült autók.
Itt van néhány gyöngyszem a három gyártó választékéból:
Eddig a történelem.
Azonban úgy hírlik, bár a Duesenberg 1937-ben leállította a termelést, miután Cord pénzügyi birodalma összeomlott, egy autó még készült 1937 és 1940 között. Ez az autó koronázta meg e különleges gyártó tevékenységét.
Ez az autó a Duesenberg Coupé Simone Midnight Ghost névre hallgat.
A legendárium szerint ez a hosszú nevű autó az utolsó Duesenberg, amelyet valaha építettek, Gui (Guy) De LaRouche francia kozmetikai mágnás megbízásából, aki egy egészen elképesztő coupé-t rendelt a Duesenberg Type J alapjaira építve. (Gui De LaRouche állítólag egy film premierjén vett részt. A filmet nézve különösen lenyűgözte egy autó, amelyet a film főhőse vezetett. Megtudta, hogy az autó futurisztikus karosszériája az Emmet-Armand Coachworks of America alkotása, amely a pennsylvaniai Green Brierben található karosszériépítő műhely volt.) Az autót a szeretőjének, Simone-nak szánta ajándékul. Kérésére kéttónusú szürke festést kapott, hogy úgy nézzen ki, mint egy szellem az éjszakában. Az építést és a karosszériát pedig nem meglepő módon az Emmet-Armand Coachworks-ra bízta, akik egy Duesenberg Type J alapjain alkották meg művüket.
Emmet és Armand három év alatt elkészítette az autót, LaRouche asszisztense, Antoine St. Claire felügyelete mellett. Az autó eredeti motorját egy Duesenberg által szállított feltöltővel szerelték fel, és a tervek szerint az 1939-es New York-i világkiállításon mutatták volna be. Az építés azonban elhúzódott, ráadásul úgy döntöttek, hogy az autót Emmet párizsba szállítja, ahol LaRoche kipróbálhatja és jóváhagyhatja azt. Így is történt, a jármű eljutott Franciaországba, ahol a kozmetikai mágnás azonnal, már szürkületben próbaútra indult. 60 mérföld/órás sebességgel ment, amikor úgy döntött, hogy ideje megtudni, mit is bír az autó. Tövig nyomta a gázpedált, a kompresszor felsikoltott, a feje pedig hátrarándult a gyorsulástól, ahogy a becslések szerint 230-260 LE-s motor életre kelt. A beszámolók szerint mintegy 120 mérföld/órás sebességig gyorsult.
Másnap ahogy világosban, napfényben megnézte az autót, úgy döntött, mégsem tetszik neki a kéttónusú, szellemszürke festés, és elküldte egy garázsba, ahol folytatták a munkát a Szellemmel. Itt átfestették az autót - szintén több tónusban - lilára.
Eközben már a háború dobjai dübörögtek, Hitler ármádiája hipp-hopp Franciaországban termett. Ekkoriban sok szép és drága autót elrejtettek tulajdonosaik, hogy ne kerüljenek a nácik kezébe. A legenda szerint az ekkor már lila Simone Midnight Ghost valahol a francia vidéken veszett el a második világháború alatt. A történet még furcsább része, hogy az utolsó simításokat és a fényezést is felügyelő Emmet az autóval együtt eltűnt. Armand a híreket hallva Európába utazott, hogy megkeresse barátját és üzlettársát, de a háború forgatagában neki is nyoma veszett. A fellelhető beszámolók szerint az autót szemtanúk utoljára a Franciaországba történt szállítást megelőzően, a New York-i Kolb Showroomban látták 1940-ben.
Idáig a történet. Az egyetlen baj vele csak az, hogy ez az autó életnagyságban vélhetően sosem létezett. Bár számos makett, modell, rajz és kép található róla, életnagyságú, működő modellként nem valósult meg. Jómagam az autó egy fotójára bukkantam, ezután kezdtem utána keresni mi is ez. És eljutottam sok szép oldalra és cikkhez, de sajnos a végére kiderült, hogy bizony ez a sztori bár sokakat elvarázsolt, és sokan komolyan írtak róla, de túl sok sebből vérzik. Nyilván a net megjelenését majd 60-70 évvel megelőző dolgokra nehezebb rákeresni, ami segít az ilyen történetek megalkotásakor. (Amúgy persze számos csodás és szintén ritka/egyedi autó van ehhez hasonló, de valódi történetekkel, - nézzetek csak utána az 1953-as Cadillac Le Mans-nak - szóval akár ez a sztori is lehetne igaz.)
De ahogy a dolog most áll, ez csak egy szép ábránd, ami, lássuk be, igazán sajnálatos...