A barkácsoló ember a legtöbb esetben érdeklődőbb is az átlagosnál. Aki késztetést érez magában arra, hogy saját maga javítson meg valamit, vagy akár új tárgyakat alkosson, az általában a környezetét is nyitottabb szemmel nézi, és bizony sok mindent észrevesz, amit az átlagos járókelő természetesnek és megszokottnak fogad el. Pedig sokszor épp ezeknek a megszokott, időtlen idők óta látható tárgyaknak van a legérdekesebb történetük.

Ilyen észrevenni valót egy városi séta alatt is találhatunk, és persze nemcsak itthon, hanem mondjuk minden városok mintapéldányában, New York-ban is. A most bemutatandó technológia számunkra mindenképp érdekes lehet, bár úgy hírlik, a legtöbb New York-i lakos sincs tisztában azzal a ténnyel, hogy az általuk lakott toronyházakban hogyan is jut el a víz a lakások csapjaihoz.

Földszintesnek számító (vagyis maximum tíz-egynéhány emeletes) országunkban persze a víznyomás kérdése nem sok töprengésre ad okot, bár a lakótelepeken lakók azért találkozhattak már - különösebben régebben - a nem kielégítő víznyomás kérdésével. De hogyan is működhet ez az igazán magas épületekben gazdag városok esetében? Az persze némi töprengéssel kitalálható, hogy a normál vízvezetékben lévő nyomás nem lehet elégséges 50 vagy 100 emelet magas épületek ellátásához.

Erre persze ott is rájöttek már jó ideje, épp ezért az ottani építési előírások megkövetelik, hogy minden hat emeletnél magasabb épületet saját szivattyú- és víztározó rendszerrel kell ellátni. A rendszer nagyjából úgy működik, mint a mi hétvégi telkeink hidrofor rendszerei vagy akár egy sima WC tartály. A vízvezeték hálózat - a plusz szivattyúk közreműködésével - folyamatosan tölti fel az épület tetején elhelyezett tartályokat, amelyek aztán a gravitáció segítségével biztosítják a szükséges használati és az arrafelé szintén kötelező automatikus tűzvédelmi rendszerek vízellátását is.

Ezek a tartályok mintegy 150 éve ismertek arrafelé, hiszen akkortájt kezdtek épülni az első toronyházak. Annak idején ezek a tartályok nagyon hasonlítottak a vidéki Amerika megszokott, lábakon álló, favázas, bádogtetős tartályaira. Alapanyagukat, épp úgy mint azoknál, fa volt.

Idővel persze az új toronyházak már eleve a szükséges beton és acél tartályokkal együtt épültek, sok mai épületnél már a tartályok az épültek szerves részét képezik. Azonban bármilyen hihetetlen, de a mai napig is épülnek fából készült tartályok is. Jelenleg még két olyan, komoly hagyományokkal bíró cég (az Isseks Brothers és a Rosenwach Tank Company) is van, amelyek klasszikus technológiával, kézműves módon építik a fából készült tartályokat.

Előnyük a gyors felépítés és az alacsony ár. Ezek a szabadban álló tartályok 30-40 év élettartammal bírnak. A leggyakoribb a 38 köbméteres tartályméret, itt a kivitelezés teljes költsége mintegy negyedét teszi csak ki a modern acéltartályokénak. Szintén előny, hogy a helyszínen építhetőek, szemben a kompletten a helyszínre szállítandó acél vagy műanyag tartályokkal, amelyek kellő magasságba juttatatása nem kis költség és macera. Előnynek mondják még a vastag faanyag természetes hőszigetelő képességét, amely jóval komolyabb, mint egy pár milliméter vastag acéllemezé.

Ezek a csapatok egy ilyen ciszternát akár egy nap alatt képesek felépíteni. Ebbe az időbe ráadásul belefér a régi lebontása is. Az építéshez általában kanadai cédrus alapanyagot használnak, ez a fafaj sok különleges tulajdonsággal bír, többek között illóolajai révén ellenáll a gombás fertőzéseknek, valamint extrém módon tűri a nedves környezetet. (Szauna és hajóépítésben is előszeretettel használják.) Az építés speciális eleme, hogy a cédrus pallók között nincs külön szigetelés. Az elkészült tartály natúr, nem felületkezelt faanyaga a lassú feltöltés közben megszívja magát vízzel, és közben dagad, így lesz végül is vízzáró a tartály fala. Maga a munka egyesíti az ács- és a bognármesterség fogásait, a pallók a hordókhoz hasonlóan egymáshoz simuló oldalakat kapnak amelyeket acél abroncsokkal fognak össze. Ez igen precíz munkát igényel, és persze nem szabad elfelejteni azt sem, hogy mindezt akár több száz méteres magasságban kell végezni, ahol szép ugyan a kilátás, de a leesett kalapácsért elég sokat kell gyalogolni...

Kétségtelen, hogy a beton és acél városában néha kicsit furcsán hatnak ezek az évszázados technológiával készülő fatartályok. De egyre több New York-i lakos gondolja úgy, hogy ezek bizony a város hagyományaihoz tartozó elemek, és megmentésük, és persze az azokat létrehozó tudás és technológia megmentése és továbbörökítése mindenképp fontos. 

(A képek a The New York Times, az RTC és a Blaklader oldalairól származnak.)

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is. 
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.