Aki már lakott régebbi építésű lakásban, ismerheti a jelenséget, amikor a szobák ajtajai kezdenek kissé nehezebben csukódni. Sőt, aki élt igazi régi bérházban, az emlékezhet, hogy a klasszikus masszív faajtók esetében inkább az volt a ritka, ha valamelyik korrekten és pontosan működött.
Ezt általában az ajtólapokat tartó pántok okozzák, ezek hagyományos bevéső pántok, tehát a pántot egy, az ajtó lapjába (illetve az ajtótokba) bevésett a vaslemez rögzíti. Ezen a lemezen van pár furat, és az ezeken keresztül bevert, majd gondosan elglettelt, és lemázolt szögek is biztosítják. (Esetleg csavarok, de ez ritka.) Sajnos ezek a megoldások szinte semmilyen állítási lehetőséget nem tartalmaznak, ráadásul a sok évi használat során - miközben az ajtó zömében puhafa (fenyő) faanyaga is öregszik azért - folyamatosan lazulnak is ki az ajtóban. Ez okozza, hogy az ajtólapok folyamatosan egyre jobban kezdenek lógni, ami a felhasználó számára abban nyilvánul meg, hogy egyre nehezebben csukódnak.
Ilyen ugye a hagyományos bevésőpánt. Masszív darab, azzal nincs baj, viszont miután állítási lehetőség nincs rajta, ha a faanyag enged, elkezd rakoncátlankodni...
A folyamat ugye úgy néz ki, hogy először csak a zárnyelv nem illeszkedik az ellendarabba, ekkor még némi reszelés, esetleg az ellendarab arrébb csavarozása segíthet. Később már az ajtólap csukás közben hozzáér a tokhoz, vagy kétszárnyú ajtó esetén a másik szárnyhoz. Ekkor szokták elkezdeni gyalulni az ajtók találkozó éleit. Még később már a padlóhoz is hozzáér az ajtólap, ekkor lehet elkezdeni alulról is gyalulni vagy vágni. A másik javítási mód a pántoknál történő emelés, amikor kis gyűrűket húzunk a pántok csapjaira, ezzel emeljük feljebb az ajtólapot. Persze, ez mind tüneti kezelés, a problémát nem szünteti meg.
A probléma véglegesen általában csak egy módon orvosolható, mégpedig a pántok cseréjével. Elsőként a csukott, és a megfelelő pozícióba emelt/ékelt ajtónál össze kell jelöljük az ajtólap és a tok magasságát, hogy az új pántok szerelésekor tudjunk mihez viszonyítani és mérni. Ehhez elegendő egy-két vízszintes vonalat húznunk a tok és az ajtólap találkozásánál. A meglévő bevéső pántokat le kell szedjük. Ehhez általában ki kell piszkálni a rögzítő szegeket. Ez persze mindenképp károsítja az ajtó felületét, hiszen a gondosan elglettelt és lefestett szegeket meg is kell találjuk. Úgyhogy ha így teszünk, akkor számítsunk rá, a műtét után újra kell glettelni és mázolni az ajtólapokat. Sokszor egyszerűbb, ha flex-el vagy fűrésszel egyszerűen levágjuk a régi pántokat, pontosan az ajtó élének síkjában.
Ha ez megvan, új pántokat kell felszereljünk, mind az ajtóra, mind a tokra. Nyilván nem pont ugyanoda fognak kerülni ezek a pántok, mint ahol a korábbiak voltak, hiszen nekünk olyan jól tartó faanyagra van szükségünk, amelyik masszívan tartja majd az új pántokat. Tehát szükség szerint el kell toljuk felfelé vagy lefelé a pántok helyét. (Elvileg, ha a régi pántokat teljesen eltávolítottuk, akár arra is lehet mód, hogy a helyüket vékony, rengeteg ragasztóval átitatott kis falemezkékkel kitöltsük, majd teljes száradás után ez legyen az új pántok helye is, de tapasztalatom szerint itt a faanyag már sérült annyit, hogy igazán jó tartást már nem biztosít.)
Az új pántok általában már csavarosak. Ezeket az ajtólap élébe és a tokba fúrt lyukakba kell betekerjük. Van persze sokféle pánt, akadnak köztük olyanok is, amelyek belsejében excenteres vagy más állítócsavar található, ezeknél van valamennyi függőleges állítási lehetőség is. Sokféle pánt kapható, célszerű olyat keresni, amelyik vezetőcsapos, tehát az ajtóba és a tokra is 2-2 tengelyen rögzítődik. Ez, ha pontosan sikerül felszerelnünk, sokkal masszívabb tartást ad.
Csavaros pánt szinte végtelen variációban található. Egy- és többcsapos, fix és állítható, sima és cifra, a választék tényleg bőséges...
A lényeg a pontosság, itt jön jól a korábban átjelölt magasságvonal, amihez tudunk viszonyítani, mérni. Ha gondosan felmértük az új pántok magasságát, meghatároztuk a tengelyüket - vagyis hogy milyen közel kell szerelni az ajtók éléhez – már csak ki kell fúrni a helyüket. Ezt mindenképp pontosan, vízszintesen kell megtegyük. Ha megvannak a lyukak, már csak beléjük kell tekernünk a pántokat. Ha jól dolgoztunk, a magasság épp stimmelni fog, ráadásul a csavaros metódus miatt az ajtólap innentől állítható lesz.
A csavaros pántok esetében az ajtólapba betekert pántfél tekerésével tudjuk szabályozni a pánt forgáspontjának távolságát az ajtó élétől. Ezzel - ha ügyesek vagyunk - módunk van az ajtólap "buktatására" vagy döntésére.
Ha valamelyik pánt magassága nem stimmel, és magasságban nem állítható típust használtunk, akkor jöhet a cikk elején említett alátétekkel történő magasság beállítás. Ez ugyan az újabb pántoknál nem szerencsés, mivel ezekben a csap tetején van egy csapágygolyó, ezen nyugszik az ajtólap súlya, ha alátétet rakunk a pántcsapra, ez már nem funkcionál. Ez azonban kevésbé fontos, ennél fontosabb, hogy lehetőleg minden pántra ugyanannyi súly jusson, tehát minden pánt tartson valamennyit az ajtó súlyából, így lesz a legtartósabb a szerkezet.
Ez egy masszív, kétcsapos pént, amelyikben ráadásul excenteres állítási lehetőség is van. Ha tehetjük, ilyesmit válasszunk cseredarabnak. A pántfelenkénti 2-2 csap biztosítja, hogy a pánt kevésbé tud elmozdulni illetve elfordulni.
A lényeg, hogy egy ilyen műtét nem lehetetlen, és valóban hozhat eredményt. Az biztos, hogy fokozottan igaz az „inkább kétszer mérj – egyszer vágj (esetünkben fúrj)” alapszabálya, ugyanis ha nem pontos a furat, akkor igen nehéz korrigálni, különösen, ha csak néhány mm az eltérés. Ha közvetlenül a már kifúrt lyuk mellé (netán valamekkora átfedéssel) kell újabbat fúrnunk, az nemigen fog sikerülni, és sajnos nem is lesz valami szilárd a rögzítés.
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is.
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.