Így év vége felé szokás talán kicsit magunkba tekinteni. Nézni való mindig van ott bent, az idei évben meg persze különösen. A magunkba nézés természetesen azért is jó, hogy legyen mire alapozni az új évi fogadalmainkat. (Amiket aztán nyilván nem tartunk be, emberek vagyunk, de ez most nem ide tartozik.) Ennek az önvizsgálatnak nálam visszatérő eleme a fogyasztói társadalom hatásainak átgondolása. Ez így persze kicsit fellengzősen hangzik, kezdjük talán ott, hogy ilyenkor, az ünnep előtt rengeteg fantasztikus ajánlatot tolnak elénk a reklámok, és bizony ezek néha valóban csábítók. Vagy legalábbis annak tűnnek.
Ebben az önvizsgálati időszakban a számtalan akciós újságot kézbe véve elgondolkozhatunk azon, valóban szükségem, szükségünk van-e ezekre a holmikra? Itt a Furdancs blogon írtunk már ilyesmiről több alkalommal is. Írtunk például a világ elmúlt dicsőségéről, a fejlődés időnkénti kétségbevonásáról is. (Régen ugye minden jobb volt, tudjuk jól.) Többször előkerült, mit, hol és egyáltalán miért érdemes és szabad megvásárolnunk. És itt most nem a - szintén sokszor felmerülő - minőség kérdésére gondolok.
Maga a dolgok megszerzése, ami igazán aggaszt.
Ha van a Furdancs blognak filozófiája, annak mindenképp fontos része a dolgok, szerszámok javítása, rendbehozatala. Az egyszer már legyártott, elkészített eszközök minél tovább történő használata. Sosem támogattuk az eldobható vagy épp a "jól néz ki, de valójában felesleges" termékek divatját. Ez pedig manapság, az egyre inkább a „vedd meg – használd – dobd el” szentháromság szabályai szerint élő gyártók uralta világban majdhogynem szentségtörés. Igazából az a szerencsénk, hogy még nem vagyunk túlságosan ismertek, mert különben minden gyártó termékfejlesztéssel és marketinggel foglalkozó osztályán ott függene a falon a WANTED plakát a fotónkkal.
Itt a blogon a 'józan paraszti ész' emlegetése egyfajta szamárvezető is. Ezt szoktuk emlegetni a szereléses posztjainknál, olyan munkáknál, amelyek elsőre ugyan bonyolultnak tűnnek, de némi elmélyedéssel, a működési és építési elvek megismerése után magunk is megbirkózhatunk velük, de azoknál is, ahol egy-egy munkafolyamatot az ahhoz ajánlott speciális eszköz beszerzése nélkül végzünk el. Mondjuk azért, mert az adott célszerszámot szökő évente használnánk egyszer, és a feladat némi töprengés után azért a nélkül is megoldható. Talán mondanom sem kell, ez semmiképp sem jelenti azt, hogy mi ne rajonganánk egy-egy technikai újításért, modern és csilli-villi szerszámért. És persze nyilván bennünk is támad időnként birtoklási vágy. De a józan paraszti ész azért ezekben a helyzetekben is segíthet.
Két gyors példa:
Jómagam idén költöztem vissza a vidéki, bagolyajtókkal és saját kocsmával (régebbi olvasóinknak ismerősek lehetnek) felszerelt házból Budapestre. És a költözés során bizony szembesültem azzal, mennyi felesleges holmit gyűjtöttem össze az évek folyamán. Ilyenkor döbbenhetünk rá, hogy a fogyasztói társadalom lerakataivá váltunk, sok olyan holmival, amit elrakni nincs hová, kidobni sajnáljuk és eladni/elajándékozni sincs kinek.
Az említett vidéki házhoz műhely is tartozott. Ahol például az évek során felhalmozódott jó pár akkumulátoros szerszám, amelyek akkuja néhány év használat alatt elhalálozott, és hála az – egyébként persze nem létező (sic!) – tervezett avulásnak, eddigre maguk a szerszámok is épp annyira koptak el, hogy ne legyen érdemes elkezdeni új akkukat, vagy felújítási lehetőséget keresni. Ki nem dobtam őket, hiszen kár értük, elférnek a munkapult alatt. Most persze útban voltak, valamit kezdeni kellett velük, végül szemét lett belőlük. Ugyanekkor, a költözés kapcsán szükségem lett egy sarokcsiszolóra meg egy ütve-fúróra. Rendszeresebb olvasóink talán emlékeznek még, idén több posztot is írtunk csodálatos, minden korábbit meghaladó tulajdonságokkal bíró akkumulátoros szerszámokról. Ezek - ahogy azt már a fejlődés diktálja manapság - minden eddiginél kisebbek, könnyebbek, mégis erősek. Maga a jövő, már most, vélhetjük a paraméterek átolvasása és a kézbevételük után. Mi tagadás, egy kis időre én is elcsábultam, hogy talán ezek közül kéne választani, mert milyen menő volna már ezekkel dolgozni.
Aztán szerencsére megjött az eszem. Végig gondoltam, mennyit és milyen körülmények között használom majd a szerszámokat, és inkább választottam két megbízható, hagyományos, vezetékes verziót. Természetesen az akkus szupergépek árának nagyjából a harmadáért.
Azért a vezetékes technika sem ment ki a divatból még...
Szintén a vidéki ház műhelyében szembesültem rengeteg negyedig, félig lévő lazúros és festékes bödönnel. Tudjuk, a mindenféle kencék, ragasztók, festékek és lakkok esetében a nagyobb kiszerelés fajlagosan mindig olcsóbb. Szoktuk is volt gondolni: vegyünk hát nagyot, hiszen úgy éri meg. Aha. Már persze, ha eltekintünk attól, hogy nekünk csak két négyzetméter deszkát kell lefestenünk. Nem baj, a megmaradt festék jó lesz később, vélekedünk ezen a ponton. Csak sajnos ez általában nem igaz. Soha többé nem lesz szükségünk rá, ráadásul esélyes, hogy az általunk visszazárt csomagolás már sosem lesz olyan légmentes mint a gyári, arról nem is beszélve, hogy a modern, pláne vizes bázisú anyagok azért messze nem az örökkévalóságnak készülnek, ezek bizony már nem apáink olajfestékei, amelyek sokéves távlatokban is használhatók voltak némi lenolajos átkeverés után. Eleve elég nekik, ha egyszer kint felejtődnek a téli mínuszban a fészerben, egyszer megfagynak, és máris csak veszélyes hulladéknak lesznek jók.
Kicsi vagy nagy kiszerelés?
Ez most csak két példa, de nyilván mindenki tudna mondani néhány hasonlót, ha pedig elvonatkoztatunk a barkács tematikától, nyitunk a háztartás és úgy általában az életünk minden területe felé, a példák sora végtelenre növekszik. A lényeg annyi, hogy így az ünnepi árudömping előtt/alatt talán érdemes néha kicsit megállni, és átgondolni, az épp előttünk lévő termékre valóban szükségünk van-e?
Ti mit gondoltok erről? Írjátok meg kommentben odalent.
Nyilván különbözőek vagyunk. Mint írom, bennem ezek a gondolatok időről időre előbukkannak. Ami miatt azonban pont most ez eszembe jutott, az egy Facebook blogposzt. Néhány gondolata nagyon is »betalált«. Bár nem kifejezetten Furdancsos az írás, én jó szívvel ajánlom, hogy olvassátok végig. Néhány sorát ide is másolom:
„Egyre gyakrabban nyomaszt az, hogy a mindennapjaimban egyszerűen minden túl sok: túl sok a fogyasztás, túl sokat eszünk, túl sokat iszunk, túl sokszor tompítjuk el magunkat, túl sokszor vagy folyton beszélünk, csörög a telefon, a fülekben folyton zene szól, kizárunk mindent, de keresünk mindent, csakhogy igazából sose legyünk egyedül. Magunkkal. Belemenekülünk a hedonizmusba, hiszen egyszer élünk, ezért úgy teszünk, mintha bármit megérdemelnénk. A világunk tökéletes társ lett ebben. Minden csillog, minden szemfényvesztés, és mi alakítottuk ilyenné. Mintha csak nap mint nap az igazi lényegről akarnánk elvenni a saját figyelmünk. „
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha van kedved, szólj hozzá itt lent vagy a Facebook oldalunkon. Apropó! Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.