Ezt a posztunk eredetileg hét éve írtuk, és fennállásunk egyik legtöbbet kommentelt posztja lett. A benne foglaltak ma is igazak, szóval most újra kitesszük, hátha a mai olvasóknak fantáziáját is megmozgatja...
Egy korábbi posztunkban említettem, hogy elektronikai készülékek megbontásakor figyeljünk oda, nehogy hozzáérjünk egy feltöltődve maradt kondenzátorhoz. Az egyik kommentelő meg is lepődött ezen, és javasolta, hogy készíthetnénk egy posztot a Nem Annyira Magától Értetődő veszélyforrásokról. Akkor azt válaszoltam, hogy mindenféle házilagos barkács- és javítási feladatot meg kellene előzzön némi utána olvasás, az adott szakterület legalább nagy vonalakban való ismerete. Mindazonáltal a gondolat szöget ütött a fejembe, ennek eredménye lett ez a poszt.
Elsősorban a nem látható veszélyforrásokat szednénk össze, egy törött üvegcserép, vagy egy éles penge talán könnyebben kicselezhető, mint egy forró alkatrész, vagy épp egy jó adag elektromosság. Ez utóbbi ráadásul nem is kis szakterület, ezért alighanem több részre bontjuk a posztot. Törtem a fejem, hogy érdemes-e némi általános ismertetőt írni az egyenáram-váltóáram különbségéről, a feszültség és az áramerősség viszonyáról, vagy épp a fázis, a 0 és a földelés mibenlétéről. Azonban ezek a pontok szerintem azok az alapok, amelyekkel mindenki tisztában kell legyen. Ha esetleg mégis felfrissítenétek a tudásotokat, ITT és ITT tudjátok megtenni.
Az persze természetes, hogy egy bármilyen hálózati feszültséggel üzemelő készüléket - vagy akár magát a hálózat szakaszt, ha mondjuk épp a lakásban kell villanyt kell szereljünk - áramtalanítani kell, mielőtt munkához látunk. Azonban ez az áramtalanítás már nem mindig egyértelmű. Egy készülék főkapcsolója nem biztos, hogy a készülék valamennyi részegységét áramtalanítja. (Például a kondenzátorok épp olyan alkatrészek, amelyek töltést, vagyis elektromosságot tárolnak. Igaz idővel kisülnek maguktól, és persze ki is süthetőek.) De ha egy számunkra új, ismeretlen lakásba költözünk, akkor sem vehetjük soha biztosra, hogy a kismegszakítók (biztosítékok) lekattintása valóban minden vezetéket áramtalanított. Épp ezért a készülékeket mindig válasszuk le a hálózatról mechanikusan is, (vagyis húzzuk ki a dugót az aljzatból) a hálózati szereléseknél pedig használjunk multimétert, de legalább fázisceruzát.
A különböző háztartásban használatos elektronikai berendezések hálózati feszültséggel üzemelő része (zömében a hálózati trafóval együtt) elvileg jól felismerhetően el van választva az alacsonyabb feszültséggel üzemelő elektronikáktól. Azonban itt sem nyúlkálhatunk bátran akárhová. Nagyfeszültségű, épp ezért igen veszélyes alkotóelemeket találhatunk mondjuk a mikrohullámú sütőktől a képcsöves tévékig igen sok készülékben. Igazából ez éppen az a terület, ami miatt ennek a posztnak az írására sokáig készültem. Bár barkácsblog vagyunk, de azért el kell ismerjük, olyan ember számára, aki még sosem látott egy nagyfeszültségű tekercset, kondenzátort, vagy akárcsak egy üvegbiztosítékot, és egy villanyszerelésről szóló alaptankönyvet sem olvasott el, nem volna szabad egy blogbejegyzésen felbuzdulva szétszedni a rakoncátlankodó tévét. Persze egy biztosíték cseréje szinte mindenki számára elérhető művelet. Azonban a rossz hír az, hogy a biztosíték tönkremenetelének általában oka van, ezt megtalálni viszont már némi szaktudást igényel. Sok elektronikai készüléknek van olyan része, amely áram alá kerülve még akkor is komoly sérülést okozhat, ha épp nem érünk hozzájuk. Nem véletlen, hogy ezeknél a készülékeknél külön tiltják a készülékház üzem közbeni levételét. Ilyenek például:
- A mikrohullámú sütő magnetronja (ez hozza létre a mikrohullámú sugárzást)
- A cd-dvd játszók olvasólézere (ez igen koncentrált és erős fény, ha a szemet éri, komoly gondokat okozhat)
- A hagyományos képcsövek nagyfeszültségű trafója és alkatrészei (gyakorlatilag ezek állítják elő a képalkotáshoz szükséges elektronsugár-nyalábot)
Van persze sok egyéb veszélyforrás is, ha bármilyen, általunk még nem ismert készülékfajtával akad dolgunk, mindenképp nézzünk utána az arra jellemző főbb tudnivalóknak, működési elveknek.
Ha magunk szeretnénk a hálózatra kötni egy lámpát vagy egy aljzatot, netán költözés után vagyunk, és kicsit rendbe szednénk az öröklött elektromos hálózatot, nem árt szem előtt tartani néhány gondolatot:
Tapasztalt villanyász barátom nem győzi hangsúlyozni a védő földelés fontosságát. Gyakorlatilag minden olyan eszköz esetében amelynek fémből készült háza/tartója van, ez elengedhetetlen kéne legyen. Manapság már mondjuk egy fémházas íróasztal-lámpa általában sima kéteres kábellel és lapos villásdugóval rendelkezik, tehát nyoma nincs a védőföldelésnek, és ugyanez a helyzet sok mennyezeti világítóeszközzel is. Egy vadonatúj terméket persze nyilván nem kell átalakítanunk, de ha mondjuk egy máshonnan lebontott csillárt szeretnénk újra hasznosítani, bizony nem butaság ha létrehozunk egy földelési pontot/bekötést is.
Egy másik sokszor gondot okozó probléma a falakban futó aluminium vezetékek megfelelő bekötése. A régebbi építésű lakásoknál általános volt az alumínium használata réz helyett. Mostanra ezek a régebbi megoldások több problémát is okozhatnak, az egyik legfontosabb az, hogy nagyon nem mindegy, milyen más anyagokkal kerül kapcsolatba ez az alumínium vezeték. Tudni kell, hogy az alumínium és a réz vezetékek kombinálása kerülendő, mert ez a két anyag elektrokorróziós reakcióba lép egymással, ez különösen nagyobb átfolyó áramok esetében igen gyorsan "megeszi" a vezetékeket, a csökkenő keresztmetszet persze melegedést okoz, ez akár tűzhöz is vezethet. Amennyiben alu és réz vezetéket kell összetoldani, mindenképp használjunk semleges anyagú közdarabot, mondjuk vasat. A berendezések bekötésére szolgáló csatlakozók zömében ugye szintén rézből vannak, vagy rézbevonat van rajtuk, tehát itt is figyelni kell. Szintén a régebbi (akár csak 20-25 évvel ezelőtt) építésű hálózatoknál mindig gondolni kell arra, hogy mennyivel több és nagyobb teljesítményű fogyasztót használunk most. Akár egy konyhában összejöhet 5-6 kW fogyasztás, csak egy reggeli készítés közben (vízforraló, kerámia lapos tűzhely, kenyérpirító, kávéfőző, mikró) amelyet nem biztos, hogy a hálózat ki tud szolgálni. Különösen, hogy épp a fent említett összeférhetetlenség okán ezeket a hálózatokat sokszor nem csavaros kötésekkel állították össze, hanem csak összetekerték a huzalvégeket, és ezek a csatlakozások az oxidáció miatt amúgy is folyamatosan vesztenek a vezetőképességünkből. Költözés után még akkor is érdemes átnézetni a hálózatot egy szakemberrel, ha egyébként nem akarunk átalakításokba fogni.
Persze számtalan egyéb tudnivaló és fogás van a hálózati feszültséggel üzemelő berendezések esetén, érdemes elolvasni egy-két szakkönyvet is akár. De soha ne felejtsük, ez mindenképp veszélyes (életveszélyes!) terület, csak akkor nyúljunk bárhová, ha valóban TUDJUK mit teszünk!
A szórakoztatóelektronikai berendezések esetén inkább más jellegű problémákba botolhatunk. Korábban ugye egy elektronikus eszköz mindenféle szabad szemmel látható alkatrészből (ellenállásokból, tranzisztorokból, kondenzátorokból, stb.) épült fel. Ezek szépen egymás mellé voltak forrasztva egy nyomtatott áramköri lapra. Ha volt egy mérőműszerünk, és annyi szaktudásunk, hogy értelmezni tudjuk a kapcsolási rajzot, jó eséllyel meg lehetett határozni, melyik alkatrész beteg, azt ki lehetett forrasztani, és a helyére rakni egy cseredarabot. Hát, manapság ez már sajnos nem így van, a mai készülékek szinte kizárólag miniatűr SMD alkatrészeket tartalmaznak, ezek manuális, kézzel történő szerelése gyakorlatilag már lehetetlen, de sokszor a kimérésükhöz sincs megfelelő hely.
Persze kapcsolók vannak a mai szerkezetekben is, és ezek is elromolhatnak, de sajnos ez sem a barkácsolók sikerterülete. A mai eszközökben sokszor hiányzik a teljesen különálló kapcsolóház, sok esetben egyszerűen a készülékházban van kialakítva egy fészek az érintkezőknek, ha szétbontjuk, az egész szétugrik, és soha többé nem lesz olyan mint volt. Persze mondjuk például szénkefét egy mai villanymotorban is találunk, de hogy ez cserélhető-e, és egyáltalán a készülék szétbontása lehetséges-e, ez mindig kétesélyes dolog.
Ha bármit szétbontunk, van pár fogás, ami azért segíthet:
Jó ha van előttünk egy hungarocell, vagy más hablemez darab, és a kiszedett csavarokat szépen abba nyomkodjuk bele, méghozzá úgy, hogy tudjuk, melyik honnan jött ki. Ez nagyban megkönnyíti az összerakást. Ha olyan részegységet szedünk szét, amelyben sok kis alkatrész, rugó van, nyugodtan használjuk azt a módszert, hogy egy nejlonzacskóba tesszük a munkadarabot, és abban (a kezünkkel a zacskóban) dolgozunk, így a hirtelen szétugró alkatrészek nem repülnek a szoba másik sarkában lévő szekrény mögé. Mindig legyen előttünk papír és ceruza, szétszedés közben folyamatosan rajzoljunk/jegyzeteljünk, ez is jól jöhet később, épp úgy mint az, ha csinálunk egy-egy fényképet a készülék belsejéről még szétszedés előtt, így összerakásnál láthatjuk, hova is volt bedugva az a nyomorult sárga kábel.
Mindenféle szerelés előtt nézzünk körbe a neten, a készülék pontos típusát beírva szinte biztos, hogy konkrét tanácsokat, akár videót is fogunk találni. A járatlan út persze izgalmasabb, de a már mások által kijárt biztos, hogy rövidebb...
Egyelőre ennyi, majd jövünk a folytatással. Ja, és ha már szóba jött a kondenzátor: a kondenzátorok általában idővel kisülnek maguktól, és vannak kapcsolások, ahol a készülék áramtalanításakor kisül a kondenzátor. Azonban ha biztosra akarunk menni, a kondenzátorok lábait egy megfelelő értékű ellenálláson keresztül szokás rövidre zárni, így eltűnik az esetleg problémát okozó töltés, és a kondenzátort is kíméljük.
Bár sokszor írjuk itt a posztok végén, hogy szóljatok hozzá bátran, de ez a téma most tényleg épp az, ahol sokunknak lehet egy-egy érdekes története. Ha nektek is van, írjátok meg!
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is.
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.
