Szentimentális szombati szösszenet.
A képen a családi porecset látható. Mióta az eszemet tudom, ez volt apám porecsete, a mindenféle famunkáknál ezzel söpörte le a csiszolóport, miegymást. Ott lógott egy szögön a műhelyben a szekrény oldalán.
Amikor elment (már vagy 15 éve) az ecsetet - a műhely szerszámainak javával együtt - hazavittem az akkori vidéki lakomba. Ott söpörtem vele tovább.
Aztán tavaly, hogy költöztem vissza, persze visszakerült. Raktam ide-oda, egyszer ki is esett a szőrös vége (egy komplett tömbként) a nyélből, azt akkor visszaragasztottam. Most pedig, hogy épp műhelyt takarítok/alakítok, vissza is akasztottam a szögre, ahol a 15 éves vidéki kiruccanása előtt évtizedekig lógott.
Közben az jár az eszemben, hogy ez az ecset igazából döbbenetesen szimbolikus jelentéssel bír. Hiszen folyamatosan veszem észre, hogy egyre több mindent csinálok úgy, ahogy apám csinálta. Mióta visszaköltöztem, persze a saját gondolataim alapján alakítom a környezetem, mégis sok esetben alighanem éppen úgy, ahogy ő is tette. Magamtól teszem, de utólag sokszor kiderül, hogy mégis pont úgy.
Hmm. Ennyit a változásról. Meg arról, hogy az emlékezéshez nem emlékművek kellenek, sokszor elég egy porecset is...
Nektek vannak hasonló, mondjuk úgy mélyebb jelentést, emlékeket hordozó tárgyaitok a műhelyetekben? Írjátok meg, ha van kedvetek, kommentben alul.
