Múlt héten kezdett sorozatunkban azt a kérdést járjuk körül, szükséges felszerelése-e egy átlagos barkácsműhelynek egy kompresszor, és az azzal üzemeltetett levegős, pneumatikus szerszámok? A mai írásomban néhány alapkérdést próbálok tisztázni.

Kompresszorok manapság már minden barkácsáruházban, vagy vidéki szerszámboltban kaphatóak. Fontos tisztázni, hogy tartós, kicsit is komolyabban vehető otthoni felhasználásra általában dugattyús kompresszorok jöhetnek számításba. Természetesen vannak más rendszerű légsűrítők is, azonban az elegendő teljesítmény / valamelyes megbízhatóság / megfizethető vételár mátrixában ezek a gépek a nyerők.

Mint látni fogjuk, fontos az is, hogy a légsűrítő tartállyal, vagyis a sűrített levegő tárolására szolgáló egységgel rendelkezzen, ez teszi igazából szabályozhatóvá a levegő nyomását, hiszen a villanymotorral hajtott légsűrítő egy adott teljesítménnyel dolgozik, a tartály pufferhatása biztosítja, hogy az igényeink szerinti nyomású és mennyiségű levegő álljon rendelkezésünkre. Ha jól van méretezve a tartály, vagyis a végzett munkához megfelelő berendezést választottunk, akkor a kompresszor csak időszakosan működik, amikor a tartályban egy beállított szint alá csökken a nyomás, akkor felpumpálja azt. Nem elhanyagolható kérdés ez, hiszen a működő kompresszor zajos berendezés, minél ritkábban kell bekapcsoljon, annál jobb... 

A légsűrítő, vagyis a kompresszor kiválasztásánál legalább három paramétert kell figyelembe vennünk. Az első a nyomás, vagyis hogy mekkora sűrítésre képes a gépezet. Ez kicsit olyan adat, mint az autóskártyákban az autó teljesítménye. Sokan csak ezt látják, pedig önmagában nem sokat mond. Ugyanilyen fontos, - sőt, ha komolyan akarjuk használni a levegős rendszerünket, akkor még fontosabb is – a szállított levegő mennyisége. 6-8 bar nyomás előállítására szinte minden kompresszor képes, viszont a kisebb, kompakt hobbigépek sokszor nem képesek 50-100 l/min levegőnél többet biztosítani. Mint később látni fogjuk, ez sok szerszám esetében kevésnek bizonyulhat, akár 200-300 l/min levegőre is szükségünk lesz. A harmadik fontos paraméter a légtartály mérete. Mint írtam, ez a tartály igazából pufferként működik, minél nagyobb, annál tovább képes állandó légnyomás és légmennyiség biztosítására, miközben a kompresszor csendben várakozik. Gazdasági megfontolásokból fontos lehetne még a légsűrítőt hajtó villanymotor teljesítménye, pontosabban áramfelvétele is. Azonban itt nagy csodára nem számíthatunk, a megfizethető árú barkácskompresszorok egyelőre pont nem azok a berendezések, ahol Tesla szintű villanymotor-fejlesztésekbe botolhatunk, minél több levegőt szeretnénk, minél gyorsabban, annál nagyobb fogyasztású villanymotorokat fogunk találni a berendezésben, a gyakorlatban ez 1,5-2,5 kW teljesítményű motorokat jelent.

A kompresszorokon általában találunk egy nyomásmérőt, és egy nyomásszabályzót is. Így elvileg rögtön tudjuk szabályozni a használni kívánt levegő nyomását. Azonban, mint az előző írásban már említettem, a dugattyús légsűrítők kenése általában olajjal történik, és ennek az olajnak a párája megtalálható a kiáramló levegőben is. Ha mondjuk egy gumiabroncsot pumpálunk fel, vagy épp egy fűrészgépről fúvatjuk le a port, ez a minimális olajpára nem zavaró. Ugyanakkor például ha egy festékszóró pisztolyt üzemeltetünk, ráadásul mondjuk épp egy vizes bázisú lakkot szórunk vele egy igényesebb bútor felületére, akkor ez a minimális olajpára is okozhat problémát. Ezért a kompresszort el kell látni egy, a kilépő levegőt szűrő levegőszűrővel. Ez általában saját nyomásszabályzóval is rendelkezik, és képes a levegőben található folyékony szennyeződés (olaj- vagy vízpára) kiszűrésére. A vízpára kiszűrése is fontos, a levegő nedvességtartalma a sűrítés folytán kicsapódhat, ennek eltávolítása is szükséges. Előfordul, hogy ez az alkatrész rögtön a kompresszorra rögzíthető, de a profibb rendszereknél a műhely falán egy fix helyre kerül felcsavarozásra, minél közelebb a használni kívánt légszerszámhoz. A kompresszortól egy csövön kapja a levegőt, és egy másik, általában spirál tömlőből álló csővel csatlakoztathatjuk rá az épp használt eszközt.

Az előző posztban már szóba került, hogy vannak olyan pneumatikus szerszámok, amely szerkezete a levegő által szállított olajpárától kapja a szükséges kenést. Ezek számára a rendszerbe épített berendezéssel kell biztosítani a szükséges olajmennyiséget. Ez a berendezés általában az előzővel kerül közös egységbe, ilyenkor már 'levegőelőkészítő' néven bukkanhatunk rá.

A levegő a kép bal oldalán érkezik az egységbe, a baloldali, alul leeresztő-szeleppel rendelkező rész szűri ki a levegőből a nedvességet. A jobb oldalon található pedig hozzáadagolja a szükséges, felül tekerővel állítható mennyiségű kenőanyagot.

A levegő áramlását a hobbiműhelyben általában flexibilis csövekkel oldhatjuk meg. Ezek rugós gyorscsatlakozókkal csatlakoznak a kompresszorhoz és a szerszámokhoz. Általában ¼ vagy ½ col-os csatlakozókkal találkozunk, célszerű, ha úgy alakítjuk ki a rendszert, hogy minden eleméhez ugyanaz a csatlakozó típus és -méret tartozzon. Ha a katalógusokban böngésszük a szóba jöhető csatlakozókat, első esetben kicsit megzavarhat a sokféle lehetőség. De hamar rájöhetünk, hogy annyira nem vészes a helyzet, ráadásul a csatlakozók használatában van némi logika is. A bemenő és a kimenő irányok csatlakozói eltérőek, így nem lehet összekeverni azokat. (Vagyis vannak »mama« és »papa« csatlakozók.)

A csatlakozók menetes része illeszkedik az adott szerszámhoz, vagy magához a kompresszorhoz, itt van szerepe annak, hogy milyen méretű, és belső- avagy külső menetes-e a csatlakozás. A gyorscsatlakozók másik, rúgós vége egyforma, pontosabban itt van ugye mama és papa végződés. Leírni macerásabb, mint élőben megérteni, az alábbi videó bemutatja a csatlakozási lehetőségeket:

Az elektromos hálózattal szemben egy levegős rendszer persze igényel némi karbantartást, pontosabban odafigyelést is. Használat után a nyomást érdemes kiengedni a rendszerből, így kíméljük a tömítéseket. A korrózió elkerülése miatt a kompresszor tartályán található leeresztőcsavar meglazításával rendszeres időközönként (10-15 üzemóránként) célszerű kiengedni a tartály alján összegyűlt vizet és olajat.

Ennyi nagyjából a bevezető. A következő posztokban már tényleg a szerszámokat, és a velük végezhető munkafolyamatokat mutatom be.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is. 
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.