Elérkezett az örömteli pillanat, amikor a Furdancs Blog olvasói levelet kapott. Ráadásul egy kétgyermekes anyukától, aki a barkácsoláshoz kötődő viszonyáról írt egy rövid merengést. Olvassuk együtt Júlia levelét!
Szeretem azt hinni az életről, hogy amolyan könnyed, olyan teljesíthető. Ezt az életérzést próbálom belefolyatni a tevékenységeimbe, bár ennek is megvan olykor az ára. Barkácsprojektjeim kapcsán ez a következőképpen néz ki: igaz, a készítést megelőzi egy, a múzsával való hosszas pettingelés, de előbb-utóbb eljutunk a csókig és a fejemben összeáll a prototípus: „na, akkor most vacsira összedobok egy kis ágykeretet a gyerekszobába”. Valószínűleg ez az attitűd húzódik meg amögött, hogy sohasem a megfelelő szerszámokat, öltözéket használom, és azt hiszem a nem megfelelő eszközök mellé nyugodtan felvehetjük a nem megfelelő időpont, helyszín és közönség kiválasztását.
Na nem kell arra gondolni, hogy heringgel vágom a fát, de előkerül a kenőkés, az evőpálca, a fogó és a gyöngyfűzőkészletből gyakran használatos eszközeim, mert meggájverebb vagyok én annál hogy lemenjek szerszámokért a garázsba, ahol tök hideg van. A gyerekeimet is elfelejtem halálosan megfenyegetni, hogy ha a nyitott festékhez nyúlnak, akkor egyáltalán nem jön idén a mikulás. Viszont ez az egyetlen olyan helyzet, amikor szerencsésnek mondható az a divattörténeti pillanat, hogy a szakadt, festékfoltos farmerek idejét éljük, mert milyen vicces lenne, ha barkácsolásra készülve levenném és szépen összehajtogatnám a lepattantnak megálmodott Zara-gatyómat, és helyette felvennék egy ugyanolyan munkaszerkót. A gyerekek persze iszonyatosan élvezik, hogy anya szétkapta a szobát, mert azután hogy betekerték egymást a szivacsba tesós palacsintának, megtalálják az ágy alatt a porcicanyáj rengetegében eltévedt LEGO-kereket, a minibosszúként sunyin elásott kis trófeáikat (apa és anya számára fontos tárgyakat: pengető, szájfény stb.), meg a bottá száradt répát, amiről ki is derül, hogy már nem olyan finom.
Ahogy elmélyülök a flowban, a környezetem egyre inkább egy erősre sikeredett védelmipénz-behajtás utáni állapotot ölt, és tulajdonképpen minden okom meglenne, hogy ebben a helyzetben úgy érezzem, összecsapnak a fejem fölött a hullámok. Csak örülni tudok annak, hogy ilyenkor senki - főleg a férjem - nem lát. Jobb ha nem is gondolok bele, hogy mennyi időt, maszatot, rikácsolást spórolhattam volna meg, ha visszanyelem az érzelmi alapon kirobbanó barkácsolhatnékot. De nem, valamiért kellett ez nekem és csak próbálom megfigyelni azt a perverz, az önpusztítás határát nyaldosó pszichológiai folyamatot önmagamban, ahogy ezen körülmények ellenére mégis a szabadság és a lét elviselhető könnyűségét manifesztálom.
