A vegyes tüzelés környezetkárosító hatásáról és a közelgő újraszabályzásról szólt egy írásunk nemrég. A témáról kimerítően, könyvtárnyi irodalmat írtak már, hiszen a hatásfok növelésével nemcsak a fűtés költségei, de a környezet terhelése is csökken. Most egy rövid összefoglalót mutatunk be a fűtésnél kisebb-nagyobb mértékben kárba vesző energiáról.
A fűtési rendszerből nyert hőenergiát nem lehet 100 százalékosan kihasználni, elkerülhetetlenül veszteségek keletkeznek. A fűtési technika fejlesztésének célja éppen a hőnyerés (az égés) optimálissá tétele és a rendszerben fellépő veszteségek minimumra szorítása. Ez azt eredményezte, hogy a korszerű fűtőberendezések lényegesen jobb hatásfokkal dolgoznak, mint a régebbi rendszerek. Míg egy 70-es évekből származó fűtési rendszer a befektetett energiának általában csak 60-70%-át hasznosítja, addig a korszerű rendszerek általában 90-95%-ra képesek. Egy ilyen öreg fűtőberendezés kicserélésével 25-35%-nyi megtakarításra valósan számítani lehet.
Az égés során keletkező forró füstgázok, többek között a szén-dioxid, a vízgőz, a nitrogén-oxidok és a kén-dioxid a kéményen át távoznak. Ez csak akkor lehetséges, ha a füstgázoknak meghatározott hőmérsékletük van, hogy a kéménynek meglegyen a kellő huzata. Ezt a hőmérsékletet az égő beállításával, ill. az égő fúvókájának méretével lehet biztosítani. A füstgázoknak ez a megkívánt hőmérséklete alapjában véve a kémény keresztmetszetétől, azaz annak átmérőjétől függ. A régebbi kémények keresztmetszetét általában nagyon bőkezűen méretezték: a füstgázok hőmérsékletét itt nagy értéken kell tartani, mert a nagy kéményfelületeknek hűtőhatásuk van és a vízgőz lecsapódását meg kell akadályozni.
A korszerű kéményeket saválló anyagból (rendszerint samottból) készítik és belül gyakran lekerekítik. Keresztmetszetük lényegesen kisebb és hőszigeteltek. Ennek a hőszigetelésnek az a célja, hogy a füstgázok ne hűljenek le túlzott mértékben. Ily módon a fűtést viszonylag kis füstgáz-hőmérséklettel lehet üzemeltetni. A régebbi kéményeket utólag át lehet alakítani erre az energiatakarékos kivitelre úgy, hogy azokat samott-, üveg- vagy rozsdamentes acélcsövekkel kibéleljük. A kazán az égő működése közben, de annak leállítása után is, hőt ad le a kazánháznak. Ez a hőveszteség függ a kazán hőszigetelésétől, a víz mennyiségtől és a víz hőmérsékletétől. A régebbi kazánokat inkább a szükségesnél nagyobbra méretezték és ezért az éppen felhasznált hőnél többet termeltek, emiatt a hőveszteségek értelemszerűen nagyok voltak. A korszerű kazánok nagyon kis víztérfogattal dolgoznak.
A lehető legkisebb kazánhőmérséklet alkalmazásával a hőveszteségeket még tovább lehet csökkenteni. Amikor a felmelegített fűtővíz vagy a használati-melegvíz elhagyja a kazánt vagy a tárolót, azt vezetékeken továbbítjuk a fűtőfelületekhez, ill. az elvételi helyekhez. Ennek során is elvész a hő egy része. Ez a hőveszteség lényegében a csővezetékek hosszától, a hőszigetelés minőségétől és a víz hőmérsékletétől függ. Új épületeknél vagy újonnan létesítendő fűtés esetén ezért már a tervezésnél ügyeljünk a vezetékek lehető legrövidebb nyomvonalára. Nem nélkülözhetők a jó minőségű és jó hőszigetelő csőhéjak sem, amelyeket lehetőleg hézagmentesen, „hőhidak” nélkül kell elhelyezni. Ezen túlmenően a víz hőmérséklete mindig csak olyan nagy legyen, hogy a szállított hő a fűtés igényeit éppen kielégítse.
Amikor a fűtővíz a fűtőtesteket elérte, lehetővé kell tenni, hogy hőjét minden további akadályoztatás nélkül le tudja adni. A hőenergia további útját építészeti adottságok befolyásolják. A hőveszteség függ a helyiség levegő-hőmérsékletétől és a körülvevő felületek hőszigetelésétől.
Az információkat Max Direktor: Energiatakarékos fűtés című könyvéből emeltem ki, köszi Cser kiadó!
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is.
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.
