Folytatva az első részben csak finoman, tudományosan előremutató rombolást, megkezdjük a multifunkciós irodai nyomtató levetkőztetését. Nem öncélú pusztítás a cél, hanem egy minőségi őskövület tanulmányozása, majd újrahasznosítani a bőségesen kinyert alkatrészeket.

Térjünk rá bontótesztünk konkrét alanyára, a 2001. évben debütált HP Officejet V45 "mindent bele" komplex készülékre. Telefax, nyomtató, scanner, másoló és telefon szolgáltatásokat nyújt hálózati támogatással egyetemben. Windows7-hez tölthető hivatalos driver és széles körben találunk hozzá tintapatront is, azaz máig használatos berendezés.

Pillantás a mélybe, ahol a papírtovábbító motor lakik. Nem annyira brutális erejű, mint a nyomtatófejet mozgató, itt az áttételek adják a forgatónyomatékot. Precíznek kell lennie, hiszem a függőleges felbontás (600 dpi) finomságával kell a fej alá tolnia a papírt, akár a nehezebb kartonokat is. Van egy gyorsított fokozata, mikor a papírt behúzza és kidobja. Ezt egy mechanikus áttétel-váltó valósítja meg.

Ami kendőzetlen meztelenségében így fest. De ez csak a papírtálcához tartozó blokk, a telefax-scanner egységnek is van külön továbbítómechanikája...

...ami szintén gazdag alkatrészbázissal büszkélkedhet. Szkennelésnél még fontosabb a papírvezetés, hiszen többféle vastagságú-minőségű anyaggal dolgozunk, szemben a nyomtatással. Olyan pontosan kell visszaadni minden pixelt, mint egy síkágyas, mozdulatlan alapanyaggal dolgozó asztali szkennernél.

 A nyomtatást végző szerkezet lelke egy erős tengely, melyen a bordás szíj által mozgatott fej csúszik. A forgatómotor erős és precíz, amire szükség is van, hiszen minimum 0.04 mm pontossággal kell pozicionálnia a nyomtatófejet. Javítsanak ki, ha tévedek, de szerintem a szíj felett feszülő műanyag szalag egy lineáris potenciométer, melynek leolvasásával állapítja meg a nyomtatófej pillanatnyi helyzetét. Legalábbis a logika ezt diktálja.

Hátulról látjuk az elektronikát, hangszórót, papírkidobó tengelyt és motort tartó vázat. Alatta pedig kiterített Lakáskultúra magazinokat, hogy ne tintázzon össze mindent. Baloldalt lent egy fekete doboz, melybe szükség esetén beletörli fúvókáit a nyomtatófej.

Ő az.Általam nem ismert, de bizonyára fontos okból az oldalán található elektromotor egy léptető motor, mely drága és pontos. Kapcsaira adott Impulzusonként fordul el megadott szögben. Külön tekercset tartalmaz az álló motor tengelyének rögzítésére, hogy a visszaható erők ne csavargassák össze-vissza. Kifinomult és nem kifinomult CNC gépekben is használják a trapézmenetes tengely forgatására, ezzel valósítva meg az egyenes vonalú mozgatását a megmunkáló eszközöknek. Itt csak letörli a nyálat (festéket) a nyomtatófej arcáról.

Ismét szemből, de már teljesen lehámoztam a műanyag borítást. Látszik, hogy stabil alapokra építették. A Másik nyomtatóban (lásd első részt) szinte csak a csúszótengely volt fémből. Mindkét printernél a fej egy hajlításra igen tartós szalagkábellel csatlakozik a vezérlőpanelhez.

Itt már eltávolítottam a zavaró alkatrészeket, csak a puszta váz maradt. Kalapáccsal kicsit meglapogatva 0.7-es fémlemezt, stabil alapot képez a ráépítendő X-tengelynek. Biztató kezdetnek tűnik, de végül alacsonynak bizonyult a híd magassága, így inkább aluprofillal és egy amatőr, de stabil fakockával váltottam ki alját és oldalát. A munkadarabot is magával cipelő Z-tengely két emberes méretű fióksínre épül. Nem vagyok büszke a megoldásra, de bemutató célra megfelel.Van annyira finom a járása, hogy egy másik nyomtatófej-mechanika oda-vissza vonszolja. Precíz, terhelés alatti munkára nem alkalmas, otthon ne próbálják ki.

A primitív váz mindent tartalmaz, ami egy leendő automata Nikecell-betűvágó mechanikájához szükséges, miután elfordítottam a felső hidat. Itt nincsenek nagy erők, a vágószálnak (megfelelő izzás mellett) kicsi a súrlódása.
Hogyan működne ez a daraboló? A kivágómintát felbontjuk XY-koordinátákra. Egy nullpontból indulva a fejek ezen helyértékek különbségeivel mozdulnak el. Pl. egy vízszintes vonalat a 0,0 > 0,200 vektorral írjuk le. Ekkor a tervrajzban szereplő távolságból átszámított fordulatot tesz a motor és annyival vonszolja odébb.
Vigyázat, spoiler! A vágóberendezés modell makettjét már elkészítettem egyetlen darab DVD-olvasóból, apró méretben. Természetesen írva lesz róla.

Végül egy kis galéria az elektronikáról és a szkennert is tartalmazó, felhajtható kezelőpanelről. Sokat nem lehet mondani róla. Nagyon integrált, nagyon nagyon apró alkatrészekből áll, ezért  nem igazán tudjuk felhasználni részeit. A nyomógombok, LCD-panel, kondenzátorok, papírtovábbító görgők-fogaskerekek, tengelyek és esetleg a scanner LED-sor hasznosítható.

Itt pedig vadásznyelven valószínűleg terítéknek nevezett alkatrészhalom következik  Bár a kitermelt komponensek alapadatait (méret, fogak száma, fordulatszám és a többi) készen kapjuk, de biztosak lehetünk azok minőségében és örülhetünk bőségüknek. 

Az alkatrészek vissza-visszaköszönnek majd a modellezés és robotika témában készült posztokból. A két részes írás mégis inkább arra szeretne rávilágítani, hogy ha érzünk magunkban némi modellező vagy mikrogépész hajlamot, egyetlen elektromotoron megtérülhet egy selejt berendezés szétbontása.

  Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is. 
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.

Bár mindenféle szifonokról már esett szó itt a blogon, azért egy velem történt esetről és az ezzel kapcsolatos tapasztalásokról írnék néhány szót. Bár az írás egy konkrét eset okán született, de végül is nem ez a fontos, hanem a jelenség amit bemutat. Kezdésnek rajzoltam egy teljesen egyszerűsített sémát, ahogy egy hagyományos szifonnal szerelt lefolyónak működnie kellene:

Mint látható a rajzon, a víz felülről érkezik, feltölti a szifont, majd ha eléri a lefolyó szintjét távozik a csatorna irányába. Persze, ha minden jól szuperál...

És akkor lássuk, mit tapasztaltam:

Az úgy volt, hogy a konyhai mosogatóban (két medencés) pár hete nemigen akar lemenni a víz. Azért valahogy mindig eltűnt a végére, de szemmel láthatóan folyamatosan romlott a helyzet. Aztán egyszer csak a múlt hét végén beállt a történet. Egy darabig elvoltam az újonnan született tavaimmal. Gondoltam mindenféle hasznosításukra is. De aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve (meg rengeteg mosogatni valóval szembesülve) csak szétszedtem az alsó csőtekervényeket. Tudni kell, hogy ez a mosogató úgy került a helyére, hogy amikor ideköltöztünk én még aktívan asztaloskodtam, és ez a kétmedencés darab maradt valami projektből. Nem volt hozzá persze szifon, meg összefolyó, meg semmi. De ha már megvolt, azért beépítődött, és vagy három különböző szifonkészletből sikerült legózni hozzá egy alkalmatos alsó fertályt. Az bizonyos, hogy több csatlakozás és gumitömítés van a rendszerben a szokásosnál. Szóval, nem szívesen szedem szét, ugyanakkor a rendszer macerás volta miatt simán el tudtam képzelni, hogy valahova befészkeli magát valami lerakódás.

Szétszedtem, átmostam, összeraktam. Nem találtam persze semmit benne. Viszont utána már legalább csöpögött. Aztán megint szétszedtem. Összeraktam. Csöpögött. Ezt többször is eljátszottam, általában persze másodszorra-harmadszorra jöttem rá, honnan hagytam épp ki a tömítést. A lényeg, hogy semmi nem változott. Gondoltam, hogy akkor mélyebben lakik a dugaszoló tényező, újabb többszöri megbontás után próbálkoztam áztatással, savazással, stb-stb. Majd dróttal, és csőgörénnyel is. De nem javult meg.

Viszont minden ilyen akció után tudtam, hogy mind a szifon, mind az elfolyó cső (vagy két méteres szakaszon biztosan) száraz, tehát beléjük fér vagy 3-4 liternyi víz. Ezzel szemben, ahogy kinyitottam a csapot, szinte rögtön elkezdett emelkedni a mosogató medencében a vízszint. Nem értettem a dolgot, de némi töprengés után arra jutottam, hogy a dugulás előtt a csőben és a szifonban lévő levegő ebben a ludas. Egyszerűen nem tud kijönni, amikor elkezdem engedni a vizet, hiszen a szifonba folyó víz dugót képez, nem engedi visszafelé a levegőt (eredetileg ugye épp ez a dolga, a bűz elzárása, vagyis a csatornaszag kizárása), a csatorna felé viszont nem tud távozni a dugulás miatt. A levegő nem tud kijönni, így a folyadék sem tud eljutni a csőig. Vagyis ilyenkor lefolyótisztítót önteni a lefolyóba teljesen felesleges, hiszen ez a folyadék csak a szifonig jut el, onnan a lefolyócsőig és a eltömődésig nem... Hasonló a dolog ahhoz, mint amikor egy hagyományos diesel-motor üzemanyag befecskendezése fellevegősödik mert kifogy a nafta a tankból.

Az alábbi ábrán látható is, felülről lefelé hogy történik a dolog:

Megint tapasztaltabb lettem. A felfedezés persze nem forradalmi, de azzal azért érdekes szembesülni, hogy gyakorlatilag ilyen esetben a lefolyótisztító szerek abszolút használhatatlanok. (A legjobb, ha rájuk van írva hogy gél állapotúak, így keresztül jutnak a vízrétegen, közvetlenül a duguláshoz. Aha. Miközben épp a víznél nehezebb voltuk miatt még inkább ott maradnak a szifon alján, eszük ágában nem lesz tovább menni.)

A dugulás amúgy azért a végére persze megadta magát, a csőgörény segített. A szifont meg már úgy tudom szerelni, hogy oda sem nézek, mint ahogy anno a seregben kellet a géppisztolyt...

Ha esetleg van hasonló történeted, nyugodtan oszd meg velünk, akár kommentként alul, akár email-ben: furdancsblog@gmail.com Hátha tanulhatunk a Te esetedből is.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is.
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.

A kiadó engedélyével részletekben közöljük Roland Leuschel „Hegesztés, forrasztás, lakatosmunkák” című könyvét. A gazdagon illusztrált kötet sallangmentes alapossággal, mégis olvasmányosan bemutatja az otthoni fémmegmunkáláshoz szükséges tudnivalókat. A műhely berendezése, biztonsági tudnivalók, megmunkálás szerszámai és menete, valamint a többi szükséges okosság után lépésről-lépésre bemutatja tucatnyi mintadarab elkészítését postaládától az ablakrácsig.

Nem könnyű műveletek következnek, ha kézzel kell végeznünk, de azért próbáljuk meg. A könyvet teljes terjedelemben megrendelheti a Cser kiadó webáruházában.

Lemezvágás
A lemezvágás forgács nélküli anyagalakító munkamódszer. Ilyenkor két vágóél mozog egymás felé, és egy-egy hornyot mélyít az anyagba, melyek azután összeszakadnak. Nagy előnye a fűrészeléssel szemben, hogy nem képződik forgács. Az 1 mm-nél nem vastagabb acéllemezeket még kényelmesen vághatjuk kézi lemezollóval.

A kézi lemezollók között vannak hosszvágásra való egyenesollók és lyukvágásra, ívelt vonalú vágásra szolgáló (kanyarító) lyukollók; a munka jellegétől függően használhatunk a lemez jobb vagy bal széle mellett vezethető lemezollót is.

Mindig úgy tartsuk az ollót, hogy az a berajzolás vonalát ne takarja el. A lemezollót munka közben ne csukjuk össze teljesen, mert így könnyebben tudjuk követni a vágási vonalat.

Ívelt vágáshoz a képen látható módon tartsuk a lemezt és a lemezollót. A vágás befejezésével azonnal sorjázzuk le a vágási élt, nehogy megsérüljünk a további munka során. Karos lemezollóra van szükség 1,5 mm lemezvastagság felett. Ezzel pontos, egyenes vágást tudunk készíteni.

Jó tanács
A lemezt tartsuk mindig merőlegesen az olló éleire, mert különben a vágórésbe szorul.

Lemezalakítás (domborítás)
A kalapáccsal végzett lemezalakítást – domborításnak, vagy a szakzsargonban trébelésnek is szokták hívni, és ez a karosszérialakatosnak is egyik fő tevékenysége – akár a művészi munkákhoz is sorolhatnánk. Különösen a vörösréz és a vékony acéllemez alkalmas domborításra, az alumíniumlemez viszont egyáltalán nem. A kívánt alakot a speciális domborítóvasakkal vagy golyókalapáccsal ütögetjük bele a lemezbe. Kalapácsütésekkel a fémtárgy felületét fel lehet pikkelyezni, szerkezetét fellazítani, megnyújtani.

A gömbvégű domborítókalapáccsal szabályos távolságban mélyedéseket ütögetünk az anyagba. A munkadarab eközben lapos, súlyos fémalátéten – „platnin” – feküdjön. Ha a trébeléssel formázni akarjuk a lemezt, akkor szükség van egy negatív formára, amelybe a lemezt belekalapáljuk. A kívánt alakú mélyedést – a „süllyesztéket” – egy nagyobb fatuskóba is bevájhatjuk. Egyszerűbb domborításoknál egy vastag falú acélcső is megfelel sablonként.
A domborítás legfontosabb szabálya, hogy a lemez belső oldalára mért ütések egyenletesek legyenek. Terjedelmesebb munkadarab domborításakor elengedhetetlen, hogy a lemezt gázégővel időszakosan kiizzítsuk, miáltal a kalapácsütésektől „megviselt” anyagszerkezet újra öszszerendeződve „magához térhet”. Főleg a vörösréz igényli az ilyen visszalágyítást. Adott esetben az ettől eldeformálódó alakot újra ki kell igazítani.

Hajlítás
Hajlítani a lemezeket, rudakat, huzalokat és csöveket is lehet. A munkához az anyag vastagságától függően különféle segédeszközökre, hajlítógépre lehet szükségünk. Szögben meghajlított lemezek esetében élhajlításról, ívesen meghajlított lemezek esetében pedig hengerítésről beszélünk. A munkadarab anyagában kialakuló feszültség hajlításkor meghaladja az ún. rugalmassági határt, ezért maradó alakváltozás jön létre. A jelenség a belső oldalon az anyag tömörödésével, külső oldalon a megnyúlásával jár. Ha az alakváltozás túl nagy, fennáll a külső rész berepedésének, ill. a belső oldal meggyűrődésének, berogyásának a veszélye (elsősorban csöveknél). Ezért is érdemes mindig egy megfelelő hajlítóeszközt használni.

Kisebb lemez élhajlítása végezhető a satuban vagy egy nagyobb acéllap éle mentén, amelyre a lemezt szilárdan lefogatjuk. Keskeny peremek hajlításakor a sarkokat még a felfogás előtt vágjuk ki a hajlítás mélységéig.

Az élhajlítást a hajlítási vonal teljes hosszán egyenletesen végezzük. A lemezt műanyag kalapáccsal ütögetve lehet lehajlítani, de még jobb egy nagyobb felületen felfekvő műanyag tuskót rátenni a 5 lemezre, és azon keresztül kalapálni.

Élhajlítás közben időszakosan ellenőrizzük a szöget és a hajlítási sugarat.

Jó tanács
Élhajlításkor kis lépésekben haladjunk, ezáltal a deformálódás és az él megnyúlása elkerülhető.

  Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is. 
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.

A macskával kezdődött minden.

Itt nálunk a konyhában tízen éve, mióta itt lakunk, náddal/hánccsal szőtt ülőlapú fenyő székek állnak az étkezőasztal körül. Aztán az elmúlt télen a macskák valami miatt rákaptak, hogy a székek fonatát élesítsék a körmüket. Ez aztán pár hónap alatt elfogyasztotta az ülőfelületet.

Az első időben csak a levált fonatdarabkákat söpörtem össze naponta, de idővel az ülőfelületből szinte alig maradt. Kellett valami megoldást találni. A székeket kidobni nem akarózott, mert maszívak amúgy, és a színük is ugynolyan érett/sötét már, mint a konyha többi fenyőbútoráé. Ezért az új ülőlap készítése látszott a legcélravezetőbbnek. Így aztán egy derűs szombat reggel lecsavaroztam mind a négy ülőlap-maradékot, és kidobtam őket.

Eredetileg az első lábak felső vége is az ülőlap felső részéig ért (vagyis látszott, persze legömbölyített végekkel) ezt most levágtam, hogy a lap simán ráüljön a lábak végére.

Az új ülőlapok alapját 12mm-es rétegelt lemez adja. Ezeket méretre és formára vágtam. Erre ragasztottam egy 10 mm vastag polifoam lapot. Eredetileg erre került volna a kárpit.

Azonban időközben egy nagyáruházban rettentő akciós áron találtam székre való párnákat. Nem lehetett otthagyni őket. (Ekkor amúgy már bántam is, hogy nem sima deszkából készítettem ülőlapot, hiszen most csak rá kéne kötni a párnákat, aztán kész is volna a dolog.)

De mivel az új ülőlapok alapja már megvan, az új párnák egy plusz rétegként kerülnek a kárpitozás alá. Méretre pont passzoltak, viszont, mint a képen látható, az én székeimnél a háttámla helyét ki kell vágni az ülőlapból, és persze a szivacsozásból is.

Ezután már csak maga a kárpit felfeszítése volt hátra. Ez egy ilyen egyszerű forma esetében nem bonyolult. A rögzítés tűzőgéppel történik. Már ha van jó tűzőgépünk…

Nekem például volt több, egy kaptafára készült, remek és olcsó barkács tűzőgépem. Ilyen, mint a képen:

Ezeket mindenhol kapni, közös jellemzőjük, hogy minden negyedik-ötödik kapcsot begyűrik. A többit viszont simán elgörbítve nyomják bele az anyagba. Lehet őket használni, de soká tart kihúzkodni a rosszul belőtt kapcsokat, és a gépbe szorultakat is macerás kipiszkálni. (Van pontosan ugyanilyen formájú eszköz márkás gyártó választékában is, az talán jó is, de én olyannal még nem találkoztam. Alighanem az sem mindegy, milyen minőségű kapcsot használunk, árban hatalmas a választék, ez nyilván minőségi differenciát is jelent azért.)

Régóta szerettem volna egy normális szerszámot, most legalább lett apropó a beszerzéshez. Persze az ár azért fontos volt, motoros masina szóba sem került, de gondoltam, hogy a mechanikus, kézi szerszámok között is kell legyen jó. Találtam is, mégpedig a képen látható darabot. Az ára egész kedvező, a súlya tetemes, minden igen masszív és vastag fémből van rajta. Vettem hozzá minőségi kapcsokat is. A próba egész meglepően jól sikerült, gyakorlatilag bármibe belenyomja a 10mm hosszú kapcsokat, mindenféle probléma nélkül. Mintha erre tervezték volna…

A kárpitot leszabtam, a képen látható módon az asztalra fektettem (a színével lefelé), majd ráhelyeztem az ülőfelületet.

Ezután már csak körbe kell tűzni. Az egyenes részeknél nincs probléma, arra kell csak figyelni, hogy egyenletesen feszítsük meg a textilt. (A vastag kárpitanyag kevésbé tud elhúzódni, de érdemes figyelni erre, jó, ha a kárpit mintája, szövése párhuzamos az ülőfelület éleivel.)

Macerára csak a sarkoknál számíthatunk. Itt ha van mód, kerüljük az anyag elvágását, nehogy később esetleg felfeslésre adjon módot a vágás. Inkább próbáljuk valamelyik (vagy mindkét) él kárpitozása alá behajtani a felesleges anyagmennyiséget. Nyugodtan teletűzhetjük kapcsokkal, aztán majd a szék váza leszorítja az egészet.

Esetemben hátul a háttámlánál mindenképp vágni kellett, de itt a háttámla úgyis szorítja az anyagot, nem lesz probléma belőle.

Ha mindezzel megvagyunk, már csak fel kell csavarozni az ülőfelületet a székvázra. Lehetőleg olyan csavarokkal, amelyeknek a hegye nem áll ki a rétegeltlemez alapból...

Az egész szék megvan negyed óra alatt, a négy darab nem lesz több egy óránál. Aztán jöhetnek a macskák, meglátjuk mit szólnak...

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is.
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.

A kaparásról, mint munkafolyamatról volt már szó a feszítővasaknál, természetesen van külön célszerszám erre a feladatra (és az nem a laposfejű csavarhúzó).

Miket szoktak lekaparni:

• festéket, lakkozást fa- vagy fémfelületről
• ragasztót, gittet
• rozsdát
• sorját
• padlószőnyeget, PVC-padlót, tapétát
• csempe burkolatot
• fafelület felső rétegét
• makacs szennyeződéseket, amik még ciffel se jönnek le

Mint látható, nagy eltérés van a kaparási felületek nagysága, elérhetősége, a szükséges erő és precizitás terén.

A padlószőnyeghez, tapétához például érdemes szélesebb pengéjű, hosszú nyelű szerszámot használni:

Ezeknek a nyele általában kalapáccsal is üthető, így tényleg nagy erővel bonthatjuk szét a házat.

Kép: http://www.thefloorpro.com/

A másik véglet a finom, precíziós munkához ajánlott méret, ezekkel ragasztót, gittet távolíthatunk el szűkebb helyekről:

(Képek: toolguyd.com)

És a kettő között található a „hagyományos", általános felhasználási célra gyártott kaparó:

A kaparókések pengéje általában kemény, nagy merevségű acélból készül, ami sokáig tartja az élességét. (A spakli sok szempontból hasonlít a kaparókésre, azt is használják kaparásra, de ott a penge hosszabb és rugalmasabb.) Egyes kiviteleknél a penge cserélhető, más gyártók garanciálisan újraélezik a szerszámot:

A fenti kaparó például speciális kivitel, egy különálló, szögletes tungsten-karbid toldást kapott a rozsdamentes acélpenge, így a hagyományos pengék élénél sokkal tartósabb.

A kések nyele műanyagból, acélból vagy fából szokott készülni. A műanyag és a fém kivitel könnyebb pengecsere miatt lehet előnyös, egy gombnyomással eltávolítható a tompa penge:

A fa kivitelnél általában csavaros megoldást alkalmaznak, ugyanakkor a fejszéknél már látott művészi igényű megoldások itt is visszaköszönhetnek, már 30-40.000 forinttól:

Ha pedig igazán kemény munkát szeretnénk végezni, a fenti kaparóhoz kérhetünk kiegészítőként egy 1kg-os gömböt is, ami plusz súlyként és markolófelületként is segítségünkre lehet:

Népszerűek még a csavarhúzóhoz hasonló kaparókések is:

A konyhai késeknél már terjedőben vannak a kerámia pengék, a kaparókések körében szintén megtalálható, hasonló előnyökkel (nagyon éles penge, hosszú éltartással) és hátrányokkal (törékeny, nem minden felületen használható):

Ha valaki esetleg amazonon, ebayen szeretne ilyesmit vásárolni, a scraper szóra érdemes keresni. Viszont ha csak kaparókat szeretne nézegetni, akkor készüljön fel rá, hogy a sárga földmunkagépek méltatlanul felülreprezentáltak erre a szóra:

Száz szónak is egy a vége: ez egy annyira fontos eszköz, hogy még a Leatherman multiszerszámokon is van kaparó, vagy ha nincs, utólag szerelhető rá. :)

A nyitókép nagy méretben letölthető innen.

A hét műtárgyait a Netszerszámtól kunyizzuk

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is.
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.

Rendben, belátom, a cím kicsit provokatív. Hiszen a védekezést persze igazából senki nem ellenzi. De az kétségtelen, hogy az emberek nagyon különböző jelentőséget tulajdonítanak neki, és igencsak eltérőek a védekezésre alkalmazott technikák és azok költségei is. Ezzel a posztunkkal kicsit visszatérünk korábbi írásaink stílusához, vagyis az igazi, „hardcore” csináld magad tevékenység propagálásához. Már csak azért is, mert mostanában elfogytak azon kommentfolyamok a posztjaink alól, ahol a szakember vs. barkácsoló mérkőzések folytak. Pedig ezeket szerettük… 

Az bizonyos, hogy ha már eljut az ember fia odáig, hogy valamiféle vagyont, jelen poszt témájaként - ha eddig nem lett volna egyértelmű - főképp ingatlant, tehát lakást vagy házat szerez, hamar elkezdi aggasztani hogy oda bizony akár be is törhetnek. Nyilván sokat számít a hely, a környék, az ismeretségi körben tapasztaltak, de előbb-utóbb mindenki aggódni kezd. Úgy látszik, ez a vagyonnal jár.

Márpedig aggódni nem egészséges.

Ilyenkor merül fel a védekezés, vagyis az ingatlan védelmének szükségessége. Az alapok egyszerűek: A véderő lehet mechanikai (vastag rácsot mindenhová!), élőerős (három dobermann elég lesz?) vagy sci-fibe illő elektronikus (tegyünk kamerát a WC-be is?). És persze mindezt lehet kombinálni is. Például szerelhetünk villógó piros ledeket a dobermann nyakörvére.

Manapság már technikailag gyakorlatilag bármit meg lehet oldani, van is épp elég vállalkozó, aki ezzel foglalkozik. Profik, értenek is hozzá, meg minden... Node ez itt a Furdancs blog, szóval mi most inkább kicsit máshonnan közelítünk a kérdéshez.

Egy átlagos családi ház, vagy pláne egy lakás megfelelő védelme nem ördöngösség. Az elektronikai védőeszközök megvásárolhatóak, és akár házilag is telepíthetőek, a rendszer némi műszaki érzékkel és megfelelő utánaolvasással akár házilag is kivitelezhető. A különböző mozgás- és nyitásérzékelők, szirénák, a kamerák mind beszerezhetőek, és elérhetőek az ezek információit a net vagy GSM hálózaton keresztül távolról is elérhetővé tevő egységek és szoftverek. Egy barkácsoló hajlamú ember számára igazából valóban jó szórakozás lehet egy ilyen rendszer kiépítése. Egyetlen hátulütője a házilagos kivitelezésnek, hogy ez esetben senki nem vállal helyettünk garanciát az elkészült rendszerre, ha esetleg gond lesz vele, csak magunkat okolhatjuk. És persze lehet nehézség a biztosítókkal is, nem biztos hogy a saját kivitelezésben megvalósult rendszert ugyanúgy elfogadják, mint egy szakcég által telepítettet. De ha megfelelő minőségi összetevőket választunk, ez kivédető.

Az ilyen készletek általában jó alapot adnak a saját rendszerünk kiépítéséhez, és szinte korlátlanul fejleszthetőek. Persze a minőségükre oda kell figyelni, de mint minden hasonló esetben, úgy itt is igaz, hogy a neten, szakmai fórumokon, blogokban rengeteg információt találhatunk, ami segít a jó választásban.

A modern riasztó- és védelmi rendszerek alkotóelemeiről, és a most divatos technológiákról írunk részletesebben nemsokára. Sűrűn lakott helyen, ahol vannak szomszédok, üzletek, járókelők, vagyis felfigyelnek a vijjogó riasztóra, netán elérhető egy gyorsan kiérkező kivonuló szolgálat, mindenképp jó megoldás egy komplett, jól tervezett és jól működő rendszer.

Azonban kihaltabb helyeken, ahol igazából senkit nem zavar az üvöltő riasztó, és a rendőrségre, járőrszolgálathoz való bekötés sem jelent megoldást, inkább a mechanikai védelemre érdemes költeni. Bár ha jobban meggondoljuk, talán még arra sem, hiszen a betörőnek itt van ideje próbálkozni a zártöréssel, vagy fűrészelni a rácsot. A riasztókkal szemben a kamera rendszerek itt is hasznosak lehetnek. Ha úgy vesszük, ezek sokszor nem a védelem részei, hiszen épp arra jók, hogy ha mégis megtörténik a baj, legalább utólag nyújtsanak segítséget. Az potenciális betörő nem tudhatja, hogy a házban megtalálja-e a képet eltároló modult, vagy esetleg nincs is ilyen mert máshol tárolódik a felvétel. Ilyenkor pedig azért nagyon megnő a későbbi lebukás esélye, és ez sok rosszban sántikálót elriaszthat.

És itt következik végre a mai posztunk témája:

Az eddigiek alapján felmerülhet egy szentségtörő kérdés... Valóban szükséges-e egy igazi, működő elektronikus védelmi rendszer felépítése. Hogy mire gondolok? Mindig felmerül az ilyen betöréses történetek taglalásánál, hogy az elkövetők alapvetően két csoportba oszthatóak: amatőrök, vagy profik. Általánosságban el szokták mondani, hogy az amatőrök eleve kerülik a macerásnak tűnő ingatlanokat. A profik viszont jól ismerik a riasztó- és védőrendszereket, tehát ha hosszabb idő alatt is, de - ha nagyon akarnak - bejutnak az ingatlanba.

Ha elfogadjuk ezt a kiindulást, adja magát a lehetőség, hogy a megfelelő mechanikai megoldások kiegészítésére építsünk egy, a valódi rendszerekre hasonlító, professzionális kinézetű, de nem működő - vagyis olcsó - riasztó és kamera rendszert. Nyilván nem a mi fejünkben fogalmazódott meg elsőként ez az idea, hiszen a net teli van az igaziakra megszólalásig hasonlító álkamerákkal, mozgásérzékelőkkel sőt, akár kültéri szirénaházakkal is. Az sem ritka, hogy létező, valódi kamerák házát lehet megvenni, valódi kamera-elktronika nélkül. Természetesen a szükséges villogó ledek, akár egyszerű mozgásérzékelőkkel kombinálva is, megtalálhatóak ezekben is, épp úgy, mint a megtévesztően valóságosnak ható vezetékezés. 

Álkamerából valóban hatalmas választék elérhető:

Természetesen beltéri dómkamerák is vannak köztük, akár működő mozgásérzékelővel, amelyik reagál a látóterébe került emberre:

És a kültéri szirénaházak is beszerezhetőek, persze szintén elektronika és sziréna nélkül, sokszor a "beélesített" állapotot azért jelző fénnyel. (Ezekben mindig egy-két ceruzaelem biztosítja az üzemkész állapotot jelző led áramellátását, meglehetősen sokáig.)

Nézzük akkor a lehetséges hatásmechanizmust:

Tegyük fel, hogy a valódi riasztó/kamera rendszer árának 10%-ért építünk egy ugyanolyan kinézetű kamu rendszert. Persze ez nem csinál felvételeket, és a kivonuló-szolgálatot se értesíti. Viszont, ha elfogadjuk az előző gondolatmenetet, a potenciális betörők jelentős részét eleve elriasztja, hiszen ott vannak a kamerák, villognak, be is vannak kötve...

A profik persze ettől még bejöhetnek, de itt jön az ilyen rendszerépítés szépsége: Ha figyelünk arra, hogy tényleg olyan akatrészeket szedjünk össze, amelyek valódi eszközök másolatai, ugyanakkor ezeket ki tudjuk egészíteni egy-két szokatlanabb elemmel is, akár még a profik is meggondolhatják magukat. Vagyis legyen a rendszerben jól láthatóan egy-két szürke, ki-tudja-milyen elektronikát sejtető doboz, az sem árt, ha van rajtuk mondjuk egy kis botantenna. A lényeg, hogy minden abszolút professzionális minőségben készüljön el.

Az egész dolog nekem nem elsősorban a takarékos megoldás miatt szimpatikus, hanem a miatt, hogy nagyon régen tetszik ez a megtévesztésen alapuló hozzáállás. Vajon túl tudunk-e járni a rosszban sántikáló eszén, meg tudjuk-e téveszteni? Tapasztalatom szerint nagyon jó eredményt lehet elérni például járművek esetén is, egy-egy okosan kitalált matrica felragasztásával, meg egy-két jól és átgondoltan elhelyezett villogó ledecske beszerelésével. A lényeg valóban az, hogy profinak és a betörő álltal ismeretlennek tűnjön a rendszer. Ez jó eséllyel elriaszt mindenkit aki nem konkrétan és célzottan hozzánk akar betörni. Aki viszont tudja, hogy mi őrizzük a koronaékszereket, vagy a kormányt végre megbuktató dokumentumokat, ugyis bejön, ez ellen nincs védelem...

Sokak szerint az emberré válás egyik fontos eleme volt a versengés. Az, hogy gyorsabb, jobb, okosabb tudj lenni a másiknál. Egy ilyen megtévesztésen alapuló védelem kialakítása ennek folytatása, amolyan elmepróba is. És persze jó szórakozás is lehet.

Ha mégis az igazi, működő rendszerek mellett tenné le a Furdancs olvasó a voksát, a következő posztunkban már a valódi riasztórendszerekről értekezünk. 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is.
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.

A kiadó engedélyével részletekben közöljük Roland Leuschel „Hegesztés, forrasztás, lakatosmunkák” című könyvét. A gazdagon illusztrált kötet sallangmentes alapossággal, mégis olvasmányosan bemutatja az otthoni fémmegmunkáláshoz szükséges tudnivalókat. A műhely berendezése, biztonsági tudnivalók, megmunkálás szerszámai és menete, valamint a többi szükséges okosság után lépésről-lépésre bemutatja tucatnyi mintadarab elkészítését postaládától az ablakrácsig.

Terítéken a forgácsképzés. Ha nem tudja kivárni a könyv végét, megrendelheti a Cser kiadó webáruházában.

Reszelés
Reszeléskor és csiszoláskor a munkadarabról felesleges anyagrészecskéket távolítunk el. Így tisztítjuk meg a pl. hegesztési varratokat, törjük le az éleket, tüntetjük el a fűrész nyomát, simítjuk le a felületeket.

A reszelőket méret, alak és a fogazás finomsága szerint különböztetjük meg. A fogazást a szakemberek vágásnak hívják, a vágás osztása a reszelők fő jellemzője.  Általában durvább reszelővel kezdjük a munkát, majd egy finomabbat használunk a simításhoz. A reszelő az edzett és megvágott pengéből és az elvékonyított szárból áll. Utóbbira a kényelmes fogáshoz fa- vagy műanyag nyelet

erősítenek. A különböző feladatokhoz készítenek lapos, négyélű, háromélű, félhátú és gömbölyű reszelőket, hogy csak a legelterjedtebbeket említsük. Jó munkát csak tiszta reszelővel lehet végezni. Drót reszelőkefével a vágást szakszerűen meg kell tisztítani. Egészen finom felületet kapunk, ha a vágást bekrétázzuk. Ezáltal a forgács könnyebben eltávozik a fogak közül, a reszelő szinte siklik a felületen. 

Jó tanács
A reszelőt mindig egyenesen és síkban vezessük. Ne hintáztassuk! A helyes reszelési technika felismerhető az egyenletes csíkozású reszelőnyomról. A munkadarabot – hasonlóan, mint a fűrészelésnél – be kell fogni a satuba úgy, hogy ne remeghessen be. Nyomásra érzékenyebb nyersanyaghoz használjunk nagyobb felületű kiegészítő védőpofákat.

Nagy reszelővel dolgozva egész testünkkel mozogjunk. A reszelőt csak előretoláskor nyomjuk le, visszahúzáskor engedjük fel. Nagyoláskor a munkadarabon keresztben reszeljünk, hogy a nagyobb forgácsok könnyebben eltávozhassanak, több anyagot tudjunk egyszerre leszedni.

Letörésnek hívjuk a két szomszédos felület közé reszelt, rendszerint 45°-os dőlésű, keskeny átmeneti felületet. Letörés reszelésekor a ferdén tartott szerszámot egyetlen, határozott mozdulattal toljuk végig az egész élen. Sorjázásnak nevezzük viszont az éles részeknek, kevesebb anyag eltávolításával járó egyszerű lesimítását. Nagy reszelővel dolgozva jobb kézzel fogjuk a reszelő nyelét, ballal pedig a penge elejét megmarkolva, azt tenyerünkkel nyomjuk le.

Kisebb reszelő szárát jobb kézzel fogjuk. Bal kezünk hüvelykés mutatóujjával közrefogjuk a penge végét. A kisreszelőket rosszul hozzáférhető részeken, éles sarkoknál és áttöréseknél használjuk. 

Egyengetéskor a reszelőt már csak karból mozgatjuk. A krétával bedörzsölt simítóreszelőt hosszirányban mozgassuk a munkadarabon, és így távolítsuk el az utolsó egyenetlenségeket. Az eredmény egyenletes reszelőnyom. 

Csiszolás
A forgácsképző munkamódszereket mint a fűrészelés és a reszelés alapvetően előnyben kell részesíteni, mert ezeknél nem keletkeznek szikrák és finom fémpor. Kényelmesebb a vastag anyagokat sarokcsiszolóval leszabni, a hegesztési varratokat utánmunkálni. 

Vágókorong használatakor ügyelni kell arra, hogy a tárcsa ne szorulhasson meg. Akadályozzuk meg a leeső darab elrepülését is. Különösen gondosan dolgozzunk olyan szerkezeteken, melyek meg vannak terhelve, vagy anyagfeszültség lehet bennük. 

Csiszoláshoz és varrattisztításhoz csak csiszolótárcsát szabad használni, vágótárcsát tilos, mert szétrobbanhat! A csiszolás folyamán kialakuló éles sorját rendszerint reszelővel el kell távolítani.  Rozsdátlanítást vagy felületek csiszolását úgy is végezhetjük a sarokcsiszolóval, hogy rugalmas csiszolótárcsát, azaz csiszolóvászonnal borított gumitányért szerelünk fel.

Így biztonságos
Mindig tegyünk fel védőszemüveget a sarokcsiszoló használatakor. Ügyeljünk arra, hogy milyen irányba repülnek majd a szikrák, szükség esetén állítsunk fel kartonlapokat. A motor beindítása előtt mindig győződjünk meg a tárcsa épségéről.

 Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is. 
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.

A steampunk a legbarkácsabb szubkultúra, mert a réz, bőr és üveg művészi megmunkálásáról szól. Hollywood - a japánokkal szemben - még nem fedezte fel igazán a maga viktoriánus korabeli, csipke kézelőkkel, rézfogantyúkkal, gigamellű szerelőlányokkal és gőzgépekkel díszített környezetét, így közismertsége kimerül néhány ritka filmben. Tartós művészeti- és divatirányzat, így megérdemli, hogy néhány bekezdésben bemutassuk.

A steampunk világot mindig is méltatlanul mellőzött fantasy-scifi műfajnak tartottam (a magyar nyelven hozzáférhető képviselőit tekintve), mert nemhogy kiemelkedő alkotásokat, de átlagos műveket sem találunk nagy számban a gőzhajtású alternatív világról.

Alapműnek tekintem a Verne (szinte) összes mellett Perdido pályaudvart, (ezt besorolják az urban-fantasy körbe is) Gibsontól a Gépezetet, a Mars 1910 és az Abyss című könyveket, vagy az Angyalt. A filmművészet sem bővelkedik steampunk témájú mozikban, magam az Időutazást, a Szövetséget és a Vadiúj vadnyugatot említem meg, bár az utóbbi kettő csak díszletekben és jelmezekben utal a benzin és (legalábbis gyenge-) áram nélküli technológiára, valamint az ebből származó, mi tér-idő dimenziónkhoz képest más irányba mutató társadalmi fejlődésre.

Külsőségekben az 1850-1900-as évek divatja, gépészeti megoldásai köszönnek vissza a képekről, könyvekből, ahol munkáscilinderes, hegesztő-szemüveges alakok formálják fémből, fából gépezeteiket. Azokat a gépeket és eszközöket, melyet a ma ismert igények és találmányok inspirálnak, azonban megvalósításuk műanyagok és finom technológiájú megoldások nélkül méretesebb, szerényebb teljesítményű és igen drága berendezéseket eredményeznek.
Gibson Gépezetében például létezik az óriáskivetítő, melyet mechanikus vezérlésű képpontok alkotnak, s vezérlése is fogaskerekek, emeltyűk ezreinek bonyolult együttműködésével valósul meg. A korabeli „kockák” azaz klakkerek programozzák fel a lyukkártyákat és már létezik vírus, mely őrületbe kergeti a háztömböket megtöltő mechanikus számítógép vezérlőtömbjeit.

A világítás gáz, a fűtés széntüzelésű központi kazánokból érkezik, míg a – kortárs időszakban nem jellemző – kommunikációigényt rézcsövekben száguldó csőposta elégíti ki. A közlekedést lovas fogatokkal, gőzkocsikkal és léghajókkal, valamint a városokat pókhálóként átszövő vasúti (gondola) hálózattal oldják meg.

A számítási kapacitás fejlődése messze nem tűnik oly végtelennek, mint elektronikus utódai, hiszen még leggigantikusabb példányai sem versenyezhetnének a súrlódás, kopás és meghibásodási arányszámok miatt egy mai zsebszámológép teljesítményével. Azonban szorozzunk össze papíron tizenhat jegyű számokat órákon keresztül, s mindjárt megtanuljuk tisztelni a bolygókerekes számítóművek kérlelhetetlen pontosságú monoton munkáját.

Az állam – jellemzően egy titkosszolgálatokkal és erőszakszervezetekkel uralkodó, arctalan  technotársadalom – birtokolja a tudományos kapacitás és eszközrendszer zömét. Gépeik segítenek rendszerezni és nyomon követni az állampolgárait, így szinte törvényszerűen felbukkannak luddita- vagy anarchista szövetkezések.

Ha steampunk külsőségeket és az alkotó mérnök tiszteletét kifejező mentalitást keressük a világirodalomban, egyértelműen Verne regényeiben találhatjuk meg a közös vonásokat. Leginkább a Rejtelmes sziget, Utazás a holdba vagy a Nemo (új tagadószó: „nem emó”) kapitány könyvekben találkozunk a Viktoriánus korszak finoman cizellált díszítéseit viselő fél megawattos gőzgépekkel.

Az emberi akarat és mérnöki tudás igába hajtja a természetet, de figyelmen kívül hagyja a logikusan bekövetkező környezetszennyezést. Gibson Gépezetében ugyan felbukkan egy ecsetvonásnyira a gőzhajók szénmonoxid-kibocsátása, de mivel a regény nagyrészt a Temze miatt bűzhödt mocsárrá változott Londonban játszódik, hőseinek ez a legkisebb gondja.
Gibsonnak megbocsátjuk a leginkább „barátságos, emberséges” és más pozitív jelzőkkel illethető vernei steampunk hangulat érdessé smirglizését, hiszen eddigi életművére a különféleképpen mérgező hulladékokban tocsogó, szennyezéstől haldokló környezet jellemző.

A kevésbé idealista steampunk regényekben nem zöldpropagandaszerűen jelenik meg a millió tonnányi elégetett szén és szétcsorgatott vegyi anyag, hanem az élethez szervesen hozzátartozó jellegzetességként, melyet a XIX. század emberei az amúgy is aszkétikusabb, többet elviselő lelkivilágukkal természetesnek, szükségszerűnek tartanak és együtt élnek a zajjal, szennyezéssel és a bolhákkal.

A történelem kialakulásának minden ízében végtelen variációs lehetőséget rejt, így akár meg is valósulhatott volna a világ, ahol fenti szövegemet csőposta vagy pneumatikus távíró továbbítaná a közvélemény felé, az illusztrációkat pedig mechanikus nyomtatómű vetné papírra az igazán gazdag előfizetők palotáiban. Ennek hiányában maradna a falragasz, melynek margójára lehetne kommentelni ceruzával…

 Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is.
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni!

"Kontárok voltunk mindahányan, és az évek szálltak, mint a percek,…"

A fenti idézet Faludi György Villon fordításából való. Jelen posztunk témájára kétszeresen is jellemző. Aki valaha is neten keresztüli publikálásra adta a fejét, hamar rájöhetett arra, hogy a kommentelők gyakorlatilag mindenhez értenek, ráadásul biztosan jobban, mint a posztoló. Igazából soha nincs szükség arra, hogy az adott esetet, szituációt, vagy akár az íróembert ismerjék, hiszen e nélkül is tudnak megalapozott és megfellebbezhetetlen véleményt nyilvánítani.

Nyilván nincs ez persze máshogy a virtuális világon kívüli történetekkel sem, különösen, ha ezek szintén név nélküli, egyszer használatos nicknevek mögé bújva történő kommenteléséről van szó. Építészettel, vagy mondjuk egy adott város épített tereivel foglalkozó blogokban (pl. Urbanista) sokszor kerülnek szóba az építést követően nem sokkal megjelenő hibák, problémák. És persze ezek minősítésére rögtön jön a sok "megmondóember" is. Hiszen mindenki számára világos, hogy ezen hibákat ki és mikor okozta...

Pedig az építészet azért nem az az egyszerű és könnyen átlátható terület. A minap akadt a kezembe Osztroluczky Miklós 'Épületkárok' című könyve. Ebben gyakorlatilag szinte minden, az épületek szerkezetét érintő meghibásodás, probléma terítékre kerül. Ezek többsége a kivitelezés elsietettsége, vagy szakszerűtlen volta miatt következik be, de sokszor az okok jóval komplexebbek ennél…

Talán hasznos, ha idemásolom a könyv bevezetőjének egy részét:

"Ez a könyv töredékességében is teljes, így bátran és jó szívvel ajánlom mindazoknak, akik tudni szeretnék, mi is történik körülöttük építés címén, illetve mindazoknak, akiknek szívügye az épített környezet jobbítása, megóvása, rendbetétele… - Az épületkárok események. Önmagukban is sajnálatosak, de igazi jelentőségüket csak akkor foghatjuk fel, ha ráébredünk, legtöbbjüket mi magunk okozzuk. Sietségből, figyelmetlenségből, a vakon hajszolt eredményesség lázában, vagy egyszerűen csak hozzá nem értésből."

A könyv végigveszi a külső hatásokat (csapadék, hő, nap, szél, fagy, stb.) majd szerkezeti részenként végighalad az épület minden elemén. Tárgyalja a teherhordó szerkezeteket, az alapozást és alépítményeket épp úgy, mint a tetőszerkezeteket, a belső falazatokat, vagy épp a homlokzati bevonatokat, díszítéseket. Mindezt jól érthető nyelven és bőséges képanyaggal illusztrálva teszi.

Bár címe alapján talán inkább az építészek és a szakmai felhasználók figyelmét kelti fel, valójában tényleg mindenkinek szól, aki érdeklődik az épületek iránt. És ez az a pont, ahol ez a könyv képes kapcsolódni a poszt bevezetőjében említett kommentekhez. Igazából kötelező olvasmány kellene legyen minden olyan ember számára, aki épületekről és azok kivitelezéséről, felújításáról ír, vagy ilyen területen véleményt nyilvánít. És persze igazán jó szolgálatot tehet nagyon sok konkrét esetben is, hiszen például a fa födémszerkezetek lehetséges hibáit is bemutatja, ami alapján akár egy laikus is elég jó képet alkothat a saját házának állapotáról. De fontos lehet társasházi közös képviselők számára épp úgy, mint a mindenbe belekötni vágyó lakók számára.

Ez a könyv segít megalapozott véleményt alkotni, és megfelelő munícióval láthat el, ha valóban hozzáértőkkel, szakemberekkel, építészekkel kell dűlőre jutnunk egy-egy vitás esetben. Jó szakkönyvhöz méltóen persze nem csak a hibák mibenlétét mutatja be, de a legtöbb esetben tanácsot ad azok javításának módjára is, és bemutatja a helyes és helytelen javítások módjait is.

Szóval, abszolút ajánlott olvasmány.

Ha valaki többet szeretne tudni erről a kiadványról, a kiadó honlapján ( IDE KATTINTVA ) megnézheti, és akár meg is rendelheti.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is.
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni!

Talán olvasóink között is akad néhány idősebb ember, aki még emlékszik azokra az időkre, amikor a használati tárgyak -a szerszámok is- igényesen és szépen voltak elkészítve. Nem azért, mert esetleg épp egy prémium gyártó termékei voltak, nem is azért, mert őrült drágán, a minőség kiemelésével akarták eladni, hanem pusztán csak azért, mert egy tárgy, aminek az elkészítésébe időt és energiát fektetünk, csak korrekt minőségben készülhet.

Ez persze már elég rég nincs így. Sőt, vannak, akik szerint soha nem is volt. Legalábbis a mi univerzumunkban nem.

Amiről ez most az eszembe jutott, az egy colostok. (zollstock, stb.) Egy klasszikus, fából készült, összecsukható mérőléc. A konkrét darab reklámajándékként került hozzám, és ahogy kézbevettem, rögtön láttam, hogy bizony ez egy másik kor, sőt, talán másik univerzum terméke…

A mérőléc kedvenc munkaruházati cégünk reklámajándéka, és úgy látszik, ők nem csak a termékek minőségére figyelnek oda.

A továbbiakról inkább a képek beszéljenek.  A felhasznált faanyag, a nyitott állapotban bekattanó, hihetetlen precíz megmunkálású fém elemek, és a nyomtatás minősége egyaránt maga a csoda:

Ezen a két képen látható mi is a lényeg, miért tetszett annyira meg ez a mérce. Nincsenek átfúrva és átszegecselve a lécek! A hasonló mérőléceknél csőszegecs szokta összefogni a léceket, itt viszont egy ravasz, csak egy-egy oldalról látható acél szerkezet van a két-két csatlakozó lécnél. A másik oldalon szépséges érintetlen a léc és a rá nyomtatott skála.

Az acél "pántok" pedig, mint látható, egyszerűen, a lécekre vannak ráperemezve, ami persze nagyon precíz megmunkálást kíván a lécek élén.

Szóval, ez a tárgy amiről szó van, a megmunkálás minősége és a készítés évszáma (lévén mostanában készült, messze nem Stonehenge vagy a piramisok idejéből való) alapján azt kell mondjam, kizárt, hogy ezen a bolygón csinálták volna. 

Ezt egyébként megerősíti az is, hogy a második osztás épp a 42-es számhoz esik:

Először is, át van gondolva a szerkezet, ami eleve nem lehet földi elme munkája, ahhoz túlságosan letisztult és tökéletes. Aztán, ez az éteri tisztaságú terv át van ültetve a gyakorlatba. Vagyis valahol, valakik képesek voltak legyártani a TÁRGYAT. Erre mi nyilván nem volnánk képesek, hiszen láthatóan visszafelé fejlődünk, épp a napokban olvashattuk, hogy jelenleg már embert sem tudnánk a holdra küldeni, pedig az kismiska egy ilyen TÁRGY elkészítéséhez képest.

A kérdés már csak az, hogyan kerülhetett ez a tárgy a svéd munkaruhagyártó marketingesei kezébe.  Végig gondoltam, és arra jutottam, nyilván valami lezuhant csészealjat találhattak a havas viking rónaságon, tele ilyen felsőbbrendű termékkel. De lehet más magyarázat is: Az is köztudott, hogy tépőzár a Roswell-i szerencsétlenség következtében került a földi ember birtokába. Simán lehet, hogy azóta is van valamilyen globális, netán univerzum szintű összeesküvéts a textiles cégek között, és ezen a csatornán jutott ide ez a tárgy.

Bárhogy is, ezt már sosem fogjuk megtudni. Azonban gyönyörködjünk együtt eme tökéletes eszközben. (És közben irigykedjünk, hogy valahol, egy messzi-messzi galaxisban ilyen tárgyakat birtokolnak az ott lakók.)

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel. Ha nem, akkor is.
Csatlakozz a Furdancs Facebook-közösségéhez! Nem fogjuk megbánni.